Harmadik életműdíját vette át

Nem feledkezett meg viszont azokról a filmekről, amelyeket szlovák és cseh rendezőkkel forgatott. Dušan Trančíkkal a Más szerelmet, Martin Šulíkkal a Gyengédséget. Később Drahomíra Vihanovával a Kígyók várát és Ondřej Trojannal a Želaryt, amely 2004-ben Oscar-jelölt volt. Wim Wenders, a jeles német rendező Európa tíz legjobb színésze közé sorolta őt. Művészi pályájának himnusza Dés László Hosszú menet című dala lehetne. „Itt vagyok, itt maradok... túl leszek, rendben leszek… megnyugodhatok” – énekli szívet-lelket megrázóan.

Hosszúra nyúlik a felépülése. Több műtéten esett át. Meggyógyult már a térde? Minden rendben?

A „minden” még odébb van, a térdem is vacakol még, de a lépcsőháznak már bátran nekivágok. Nincs lift a házunkban. Ez egy klasszicista épület. Műemlék. Terveznek már valamit, de addig is föl-le mászkálok. Naponta többször.

Két külföldi életműdíja után milyen érzésekkel vette át azt, amelyet most a filmkritikusoktól kapott?

Azért voltam nagyon boldog, mert ezt a díjat ötvennyolc évvel ezelőtt alapították, s azóta folyamatosan kiosztják, de a színészek közül eddig csak Törőcsik Mari és Darvas Iván kapta meg, és most én. Többnyire ugyanis rendezőknek és operatőröknek, vagyis igazi filmeseknek adják. Én vagyok tehát a harmadik színész, aki ezt átvehette. A névsor pedig nagyon szép. Ijedtemben, amikor átvettem a díjat, azt mondtam: Makk, Jancsó, Sára Sándor és a többi díjazott, akikkel dolgozhattam, kicsit beavattak az életükbe, rám bíztak belőle egy kis szeletet, s ezzel összeraktak nekem is egy életművet. Nekem már az is nagy díj, hogy részese lehettem az életüknek. S hogy ezt most díjazták…! Mit mondjak? Csodás érzés.

Meg is lengette rendesen a díjhoz kapott virágcsokrot.

Az volt a legjobb az egészben. A csokor. Azt ugyanis Lenke unokám adta át, aki márciusban hatéves lesz. Hihetetlenül jó érzés volt. Annyira meglepett, hogy majdnem elbőgtem magam.

Gáspár, a kisebbik unokája, Sára lányának második gyermeke…

… ő meg szeptember lesz hároméves. Elképesztő kis csávó.

Hasonlít a nagypapájára?

A fene megette! Elkezdett nagyon hasonlítani rám. A lányom is mondja, hogy kicsit ijesztő ez, apa.

Egy fiúgyerekben nyilván hamarabb felfedezi magát az ember.

A lányunokámba bele vagyok zúgva. Remélem, senki nem érti félre. Jaj, Istenem! Szerelmes vagyok bele. A fiúra meg büszke vagyok. Azt hittem, a második baba is lány lesz, aztán az orvosok közölték Sárival, hogy nem lány, hanem fiú érkezik. Na, erre mondtam Sárinak: először azt fogom megtanítani a gyereknek, hogy bal egyenes, jobb horog. De nem kellett neki megtanítani. Azonnal behúzott nekem egyet. Gyönyörű volt. Lendített egyet, és bumm, megkaptam, átcsúszott a jobb horog. De azt hiszem, neki fájt jobban.

A Mészáros Mártával forgatott Aurora Borealis – Északi fény és a Mundruczó Kornél rendezésében készült Jupiter holdja után most Orosz Dénes romantikus vígjátékában, a Seveledben tűnt fel a mozivásznon.

Bodrogival forgattunk három napot a filmben. Nagyon jó volt vele. Két öreg kukkol a gangon, minden szituációban. Lesik, megfigyelik a ház életét. Rövid, szigorú epizód. Én aztán lenyúlom Básti Julit, a főszereplőnőt. Akik látták a filmet, azt mondják, erős a jelenlétünk. Megtapsoltak minket. Szeretek filmezni, csak az új technikával nem tudok megbarátkozni. Utálom az elektronikát. Én a celluloid híve vagyok, és örökre az is maradok. Marhaság a technika. Megöl minket. Mindent ellop, nemcsak az időnket. És minden szakmai tudást félretesz. Csak nyomod a gombot. Nincs anyagi korlát.

Básti Juliról és Udvaros Dorottyáról nyilatkozta nemrég, hogy rengeteget tanult tőlük. Egy olyan kaliberű színész, mint ön, mit tud ellesni ilyen két…

… primadonnától? Tényleg rengeteg mindent. Van egy idevágó történetem Latinovits Zoltánról. Honthy Hanna, az Operettszínház egykori primadonnája meghívta őt vendégségbe. Latinovits úgy ment hozzá, mintha az angol királynőhöz ment volna. A nagy Latinovits! És úgy jött el, annyi tapasztalással, hogy teljesen megváltozott a pályáról, a színészetről addig alkotott felfogása. Ezzel a két nővel, Julival és Dorkával többször is játszottam. Baromi profik mindketten. Az egész próbafolyamathoz való hozzáállásuk bámulatos. Nincs kihagyott perc. Az elsőtől az utolsóig masszív koncentráció. Ezt például tőlük tanultam, sőt még megfejeltem azzal, hogy ha tehetem, megszerzem a szöveget, előre megtanulom, hogy az olvasópróbán már tisztában legyek vele. Rendezőként is utálom, ha papírlapok bolyonganak a színpadon az első két hétben, és mindenki a súgót cseszegeti, hogy miért nem súg hangosabban. Aztán hogy milyen okos ez a két nő! Hogy az összes rendezői marhaságot milyen finom női fifikával korrigálják! Mintha a rendező bírálná felül saját magát. Ez külön tanulmány. De az is, hogy milyen lehet kétségbe ejteni a jelmeztervezőt. Ha felkészületlen az illető, akkor ez természetes. De még a legfelkészültebb tervező ruháját is úgy tépik le magukról, mintha az egy ócska WC-papír lenne. Pedig az ott több tízezer forint. Azt ugye, látni lehet, hogy hozzájuk mindig máshogy megy a drága hölgy, aki a jelmezeket tervezte, mert ezek bizony nem kímélnek senkit. Pontosan tudják, mit kíván a szerep. És mindenkinél jobban! Még a rendezőnél is jobban. Olyanok ők, mint a gramofontű. Csak akkor szólal meg a zene, ha pontosan ott találod el, ahol kell. Csodálatos nőcskék, na! A képességeikről nem is beszélve. Azokat mindenki ismeri.

S azokat a perceket hogyan éli meg, amikor a Dés-koncerteken velük énekel?

Nagyon sokat nevetek. Az külön szám. Úgy kezdődött, hogy volt egy nagyon egyszerű koncert, amelyen még mindannyian olyan hétköznapi ruhában voltunk. Míg egy nap divatbemutatón találtam magamat. A két csaj hatalmas versengésbe kezdett. Én ezen rettenetesen jót szórakozom. Mondtam is már nekik többször, hogy én csak azért vagyok veletek, hogy tönkretegyelek titeket. Ők ugyanis tényleg tudnak énekelni, én meg nem. Nekem semmi közöm ehhez a műfajhoz. De mondták, hogy nem, nem, ők szeretnek velem énekelni. Nem értem, miért. Én nem szeretnék magammal énekelni.

Gobbi Hildáról is felsőfokon beszélt nemrég. „Nagy szerelem volt” – mondta. Jó, tudom, nem úgy gondolta.Hilda csodálatos asszony volt, világhírű szociális érzékenységgel. Hogyan tudott hetven fölött is megmaradni olyan fiatalnak?! Tízen-húszan ültünk együtt vele, és döbbenten néztünk egymásra, hogy ő a legfiatalabb köztünk. Nemcsak a felkészültségében, hanem a mentalitásával, a humorával is. Ahogy lecsapott egy témára! Néha keményen kioktatott minket. Név nélkül mondok egy történetet. Ültünk a Katona József Színház társalgójában, és megszólalt egy fiatal titán. „Hilda, én azért vitatkoznék veled, mert az én felfogásom szerint egy egér is lehet hős.” Hilda ránézett, és csak annyit mondott: „Igen, kisfiam, de arra a macska szarik.” És ez telitalálat, de olyan! Szóval ennyire volt jelen szakmailag, és minden pillanatban. Ilyen riposztok, ilyen hihetetlen válaszok jellemezték őt. Nagyon jelen van az életemben ma is. Tanítok. Sokszor hivatkozom rá.

Latinovits Zoltánt és Őze Lajost is gyakran emlegeti. Van is egy nagy erejű jelenetük Fábri Zoltán Az ötödik pecsét című filmjében, amikor ott lóg a magasban, krisztusi pózban kifeszítve, és emberi méltóságában teljesen megalázva pofont kap Őzétől.

Két és fél napig forgattuk azt a jelenetet. Napi tíz órában ment, de nem lógtam végig, egyfolytában. Néha leengedtek, vagy egy kis ládát raktak alám, pedig kértem, hogy ne rakjanak, ne tudjak megpihenni egy kicsit sem. Sokkal jobb, ha érzem a testem súlyát. Villonnak van egy mondata Faludy fordításában: „És nyakamon éreztem, hogy seggem mily nehéz.” Ezt akartam átélni, érezni én is. A jelenetnek viszont nem az volt a nehézsége, hogy fájtak az izmaim, a vállízületeim, hanem hogy elkezdtem fulladni, kiszorult a tüdőmből a levegő. Ebben ez volt borzalmas. Azért van az a hörgő hang, amely azután, hogy lógtam vagy húsz percet, jött magától. A különdíj pedig az volt, hogy nagy színész ütött pofon, amire egy másik nagy színész biztatta.

A bátorság, a kurázsi, a vakmerőség mennyire öregszik az emberrel? Ezt csak azért kérdezem, mert fiatalon, amikor még kaszkadőrködött is, nemegyszer valamelyik hídról vetette bele magát a Dunába. Ma mennyi pénzért lenne képes erre?

Ha egészséges vagyok, a gázsimért.

Sosem félt?

Egyszer igen. Mindig este mentünk gyakorolni, amikor csak azt látod, hogy van valahol egy víztükör. De nem érzed a mélységet. Újra ugrani már a forgatáson, nappal kellett. És megrettentem. Jézus Isten, ez ilyen magas? Éjszaka nem tűnt annak. Szóltam a motorcsónakos rendőröknek, hogy menjenek egy kicsit arrébb, nehogy rájuk essek. Mondták, hogy csak nyugodtan, hiszen jó messze voltak tőlem. Csak ott fent, a hídon úgy érzed, hogy mindjárt rájuk zuhansz. Ott minden olyan fura. Egészen mások a dimenziók. Mindent máshogy érzékelsz. De sosem bízom a véletlenre a dolgokat.

Színpadi visszatérését mikorra tervezi?

Szellemileg és lelkileg jó kondícióban vagyok. Hogy a testem megroppant egy időre, az egy dolog. Felállok, felépülök. Ezzel senkit nem akarok fenyegetni, de vigasztalni sem.

A szerző a Vasárnap munkatársa