Harc a csontokért

A szerző viszont fiatal vőlegényként elhagyta Dublint menyasszonyával, 1904-ben Triesztben telepedett le, majd Párizsban és Zürichben élt, és soha többé nem tért haza, annak ellenére, hogy imádta a várost. Vérig sértették ugyanis a helyi hatalmasságok. De erről majd később.

Fő művében Homérosz Odüsszeiájának hőseit tette át a huszadik századi Dublinba, élve a paródia eszközeivel. A tudatalattit is mozgósító, forradalmi regényfolyam a huszadik század egyik legtöbbet elemzett irodalmi műve lett. Nehéz elhinni, hogy Triesztben írta meg, hiszen olyan aprólékosan vezeti végig egyik főhősét Dublin utcáin, hogy a turisták ma Ulysses-térképpel a kezükben járhatják végig az útvonalat, a nevezetes napon pedig (június 16-án), amikor a regény cselekménye játszódik, egész Európából érkeznek „zarándokok” Dublinba. 

A város vezetése hosszú ideje igyekszik elérni, hogy az 1941-ben Zürichben elhunyt író földi maradványai szülővárosába kerüljenek. Az intenzitás mértéke mindig attól függ, hány városi képviselő tartja szívügyének az újratemetést. A svájci James Joyce Alapítvány azonban hajthatatlan, mivel Zürich is fontos zarándokhellyé vált: ott működik a világ első számú Joyce-központja, minden kutató számára szinte kötelező elzarándokolni oda, ha azt szeretné, hogy komolyan vegye őt a szakma. Ráadásul Joyce nem egyedül nyugszik a helyi temetőben, hanem felesége és múzsája, Nora oldalán, aki 1951-ben hunyt el, és olyan volt Joyce-nak, mint Márai Sándornak az ő Lolája vagy Radnótinak Gyarmathy Fanni. De még csak nem is két, hanem négy holttest kihantolásáról kellene megegyezésre jutniuk az érintetteknek. Ott nyugszik ugyanis a házaspár fia, Giorgio és annak második felesége is, akinek semmi köze nem volt Írországhoz. 

A dublini városatyák mára komoly irodalmárokká fejlődtek: érveléseikben Joyce műveiből idéznek olyan passzusokat, ahol az emigráció során fellépő honvágyról, ír identitásáról értekezik a szerző. Azt igyekeznek bizonyítani, hogy bár Joyce sohasem deklarálta, hogy Dublinban szeretne nyugodni, ama bizonyos örök nyugalmat semmiképp sem segíti elő az „örökre időkre szóló emigráció”. 

A svájci fél pedig udvariasan hárít, szintén Joyce-passzusokkal felfegyverkezve, amelyekben az író kifejti, sosem bocsátja meg hazájának, hogy betiltották az Ulyssest, mégpedig vallásellenesség, pornográfia, illetve hazafiatlan megnyilvánulások vádjával. Az is gyakori ellenérv, hogy a dubliniak csupán a Joyce-turizmus élénkítése céljából szeretnék maguknál tudni a földi maradványokat, azaz nem tekinthető őszintének az író iránti tiszteletük. 

Az újratemetés témája nemrég ismét napirendre került, mivel 2022-ben ünnepli a világ az Ulysses megjelenésének századik évfordulóját. Dubliniak egy csoportja petíciót kezdeményezett és a polgármesterhez fordult, hogy kérje fel az ír kormányt Joyce földi maradványainak hazaszállítására. „Célunk, hogy hivatalos elismerésben részesítsünk egy olyan személyt, akivel szemben nem jártunk el kellő tisztelettel annak idején” – mondta az őket támogató egyik tanácstag, Dermot Lacey. 

Fritz Senn professzor, a zürichi Joyce-alapítvány elnöke, az író munkásságának legelismertebb elemzője a napokban nehezményezte, hogy az ír sajtó már-már bulvártémaként kezeli ezt az ügyet, amely „The Battle of the Bones” (Csontok harca, vagy Harc a csontokért) néven fut a médiában. Kijelentette, hogy ő személy szerint nem gördít akadályokat a kihantolás elé, amennyiben az elhunytak családja beleegyezik, hiszen a vonatkozó törvény értelmében ők hivatottak dönteni felmenőik végső nyughelyéről. Giorgio Joyce svájci feleségének rokonai természetesen hallani sem akarnak erről, az író egyetlen, még élő unokája, Stephen Joyce hollétéről pedig nincs tudomásuk az illetékeseknek. Bármilyen hihetetlen, ilyesmi is előfordul, még az internet korában is. Az Interpollal azért mégsem kerestethetik, hiszen nem követett el semmit. Úgyhogy meg kell várni, amíg ő maga jelzi, hogy foglalkozni kíván az üggyel. 

Pillanatnyilag tehát úgy tűnik, James Joyce nem „tér haza” 2022-ben. Ha az unoka a közeljövőben előkerülne és beleegyezne az újratemetésbe, az ír kulturális minisztériumnak kellene ezt kérvényeznie. És az ilyen ügymenetek tőlünk nyugatabbra is meglehetősen lassan zajlanak.