Hamvába holt ötlet

Már fél órája nézem, amikor azon kapom magamat, hogy a következő heti feladataimat tervezgetem, valamint a nemrégiben, új fordításban olvasott Csehov-novellák cselekményén gondolkodom. Márpedig a filmet gyártó Hello Sunshine produkciós vállalat tulajdonképpen világelső abban, amit csinál, legalábbis az első két filmjükből, a Vadonból és a Holtodiglanból erre lehetett következtetni, de az alapító-cégvezető, Reese Witherspoon Oscar-díjas amerikai színésznő neve is garanciának tetszett.

Aztán jött a Csábítunk és Védünk című, már-már a vállalhatatlan kategóriáját súroló vígjáték, amelyben Reese Witherspoon és Sofía Vergara az egyébként is hullámzó karrierjük mélypontjaként egy alkalmatlan rendőrt és egy drogdíler feleségét játszotta, akik a buddy-filmek (egész pontosan egy szubzsáner, a buddy cop) receptjére támaszkodva kénytelen-kelletlen egymásra vannak utalva. Innentől pedig nem volt megállás: a Natalie Portman főszereplésével készült Lucy az égben, az Ahol a folyami rákok énekelnek és a karácsonyi romantikus bénaság, a Something from Tiffany’s után – az Apró kis hazugságok című HBO-miniszéria profin összerakott felépítése és kiváló alakításai ellenére – már sejteni lehetett, hogy azok a mozgóképek, amelyekhez a Hello Sunshine-nak köze van, nem sok jóval kecsegtetnek.

Ha az igénytelenségben tobzódó, kiszámítható és unalmas előzetes megtekintése után mégis adunk egy esélyt a Nálad vagy nálam? című, játékfilmre utaló jegyeket magán viselő tákolmánynak, az a nagyon fura helyzet áll elő, hogy Aline Brosh McKenna első nagyjátékfilmes rendezése mégsem tűnik első blikkre olyan rossznak. Igaz, a főszereplő Reese Witherspoon az 1990-es években és a 2000-es évek elején a romantikus komédiák egyfajta minőségtanúsítványát testesítette meg (bár drámai alakításai is kiválóak voltak), és apró termetével, bájos arcával és aranyos hangjával most is könnyedén lefegyverez akárhány szőrösszívű nézőt.

A Nálad vagy nálam? a húsz évvel korábbi „eredettörténet” után ötletesen indul: Debbie (Witherspoon) és Peter (Ashton Kutcher) első éjszakája után éles váltással érkezünk a jelenbe, és mit ad isten, most is együtt kezdik a napot az ágyban. De az csak másodpercekkel később válik egyértelművé, hogy az egyikőjük Los Angelesben, a másik pedig New Yorkban ébred és FaceTime-on beszélgetnek. Hamarosan azt is megtudjuk, hogy a kiskamasz fiát (Wesley Kimmel) egyedül nevelő, olvasásmániás könyvelő és az üzleti tanácsadóvá lett egykori íróaspiráns végül soha nem alkotott egy párt, de az évek során olyan legjobb barátok lettek, akik minden napot videóhívással kezdenek és zárnak. Mindez abba az irányba terelheti a nézőt, hogy a két negyvenes főszereplő valószínűleg egymás minden titkát ismeri, csakhogy hiába gondolják ők maguk is így, a film épp arról szól, hogy ez voltaképpen nem igaz. Olyannyira nem, hogy amikor Debbie és Peter lakást cserél egy hétre, nemcsak egy sor kevésbé izgalmas dologra bukkan a szeretett másik ingatlanjában és környezetében, hanem arra is ráeszmélnek, hogy szerelmesek egymásba. Sőt mi több: mindig is azok voltak – a férfi viszont „kiismerhetetlen szarkupacként” tekint magára, a nő pedig egy „csekélyke talánért” nem kockáztatná szövetséget. Mindez talán még valami izgalmassá is összeállhatna (Meg Ryan és Billy Crystal hasonló sztorin alapuló filmje, a Harry és Sally az ékes bizonyíték), de Witherspoon és Kutcher között semmiféle kémia nem működik.

De annyi baj legyen, az ember már azzal is beérné, ha a vége főcím előtti öt percen – meg a régi emléktöredék felvillanásán – túl is akadnának közös jeleneteik. Ilyen nagy reményű vágyakat azonban felesleges dédelgetni, mert itt csupán arról van szó, hogy Az ördög Pradát visel forgatókönyvírója írt egy szkriptet, amiből valaki filmet akart csinálni (de még valószínűbb, hogy a gyártó kérésére írta, mert sok hasonlóság van a főszereplő karakterek és az őket megformáló színészek között), amely kizárólag praktikus célokat szolgál.

Vegyük is sorra a nyilvánvalót: a forgatókönyv buta és semmitmondó (biztos, hogy mindenki megérti); a direktori feladatokban nem jártas vígjátékszerző akár meg is rendezheti (nem oszt, nem szoroz); újra főszerepet játszhat két olyan egykori romkom-sztár, akikre magára valamit adó rendező már hosszabb ideje nem oszt szerepet (a még mindig dögös és szerethető Witherspoon jobbára már csak a Hello Sunshine által gyártott munkákban szerepel, a faarcú Kutcher pedig nemrég az egyik amerikai talkshow-ban járva tulajdonképpen arról beszélt, hogy a tech-birodalma sokkal fontosabb számára, mint a színészi pályafutása) és mindezt relatíve szerény költségvetésből, sematikus lakásbelsőkben és minimális kültéri helyszínen legyártható, majd fel lehet dobni az ipari tömegtermelésre szakosodott streamingpiac észvesztően gyors futószalagjára.

Bárcsak mondhatnánk, hogy a film gyenge közepes, de Reese Witherspoon a romantikus vígjátékok műfajához történő visszatalálása aligha jobb a legkegyetlenebbül megsemmisítő gagyinál. Ráadásul a karakterek minden porcikájukban jelleg- és érdektelenek (arról, ami valóban izgalmas lenne, semmit nem tudunk meg), a romantikus feszültség hiánya égető csalódás (így nehéz drukkolni nekik), amelyet az elvarratlan és felesleges mellékszálak, valamint a Disney-tinisorozatok figuráit idéző epizodisták (Zoë Chao, Steve Zahn és Tig Notaro) kínos jelenléte nemhogy ellensúlyoz, hanem tovább ront.

Az igazi mélyütést viszont akkor viszi be a film, amikor a stáblista végén ráeszmélünk, hogy a vaszkulitisz nevű autoimmun betegséggel küzdő Kutcher nemcsak teljesen egysíkú és fáradt minden szerepében, hanem az Azok a 70-es évek show óta eltelt két évtizedben nem játszott értékelhető munkában, a forgatókönyv pedig annyira gáz, hogy még az Oscar-díjas Witherspoon is tud olyan pillanatokat okozni nekünk, amelyekre jobb lenne nem is emlékezni.