Gyászolni fáj

A svéd Carolina Setterwall Reméljük a legjobbakat című könyvének legnagyobb erénye az őszinteség.

A saját történetét írta meg, azt, hogyan találta 2014-ben 34 éves férjét egy reggel holtan az ágyában. Carolina külön hálószobában aludt nyűgös, nyolc hónapos kisfiukkal, Ivannal, alig várta, hogy férje, Aksel váltsa őt a gyermekgondozási szabadságon. Nehéz, sok stresszel, nagy veszekedésekkel, folyamatos kialvatlansággal teli hónapok voltak mögöttük, amikor egymásra alig figyeltek, inkább csak arra, miért sír folyton a gyerek. De szerették egymást és azt remélték, majd nyugodtabb időszak jön, újra egymásra találnak, és olyan boldogok lesznek, mint amikor csak ketten voltak.

Ha ugyan boldogok voltak, és nem csak Carolina képzelte ezt, aki űzte-hajtotta a párját a házasság, a nagyobb lakás, a gyerekvállalás felé. Önmarcangolóan őszinte vallomás a könyv arról, a nagy szerelem ellenére mennyire nem volt harmonikus kettejük kapcsolata, milyen mértékben érezhette magát kiszolgáltatottnak a férj, aki irtózott a luxuslakástól és tartott az apaságtól, de Carolina mindkét esetben kész helyzet elé állította, és ő nem futamodott meg. Tette, amit elvártak tőle, próbálta megkeresni az elvárt életszínvonal fedezetét, és próbált helytállni apaként, bár közben egyre zárkózottabb, kedvetlenebb lett – és ezt a felesége alig vette észre, mert minden percét lefoglalta a sírós, nyugtalan kisbaba. Aztán hirtelen azzal kellett szembesülnie, hogy Aksel már nem él. Egy e-mail maradt utána, amelyet pár nappal a halála előtt küldött a feleségének, és az összes hozzáférési adatot, kódot, útbaigazítást tartalmazta arra az esetre, ha történne vele valami. Az üzenet utolsó mondata volt a „reméljük a legjobbakat”, és ez lett Carolina Setterwall könyvének címe is.

Ami ezután következik, az egyáltalán nem a legjobbakról szól, hanem színtiszta önmarcangolás. Az elbeszélő kegyetlen őszinteséggel méri fel, milyen türelmetlen és telhetetlen volt a kapcsolatukban. Mindent akart és rögtön, Aksel pedig csak hatalmas erőfeszítéssel tudta tartani az általa diktált tempót. A könyvben váltják egymást a férj halálát követő hetek, hónapok azokkal az évekkel, amikor megismerkedtek és elkezdődött a közös életük. A teljes idill és az állandó feszültség váltakozása ez, ami végül hatalmas káoszba és reménytelenségbe torkollik.

A könyv legmegrendítőbb és legigazabb részei azok, amikor Carolina Setterwall arról ír, mennyire nem tudott mit kezdeni magával a férje halála utána. Hiába jöttek pontos beosztás szerint a barátok, hiába volt mellette mindig valaki, hiába intéztek el helyette mindent, ő mégis csak arra tudott gondolni, hogy ők majd mind hazamennek a saját boldog életükbe, ő pedig itt marad egyedül a fájdalmával. Első olvasatra tűnhet az egész önzőnek, egy elkényeztetett, minden gondoskodással körülvett nő nyafogásának, mégis igaz, mert őszinte. Ha a könyvnek felróható valami, az csak az, hogy a barátok, támogatók közül senkinek sincs neve, jelleme, mind alaktalan, amorf figurák, akiket csak a főhős szemszögén át látunk. Kár, mert sokat tehetnének hozzá a történethez.

A könyv legerősebb részei azok, amikor Carolina a temetést intézi, és mint egy ködfelhőn át hallgatja a gyakorlati tennivalókat, majd a részvétnyilvánításokat. Nem akarja, hogy sajnálják, ugyanakkor sértődött, hogy nem elég tapintatosak vele szemben, és legfőképp úgy érzi, hogy ezt senki sem értheti. Aki megélt már hasonló veszteséget, érti, így működik a gyász; aki még nem, az megrettenve olvashatja, milyen bonyolult és mennyire nehéz ez a folyamat. Mert közben az ember nemcsak a világra haragszik, hanem magára is neheztel, és folyamatosan sajnálja magát.

Carolina Setterwall a saját történetét írta meg, a saját érzéseiről számol be – vállalva, hogy esendő, kicsinyes, sőt, irigy... De valljuk be: ki nem az, aki elvesztette a saját boldogságát, és a másokét kénytelen nézni? Elbeszélőnk úgy próbál új életet kezdeni, hogy egy új kapcsolatba menekül, amely hol működik, hol nem, mert mindig viszonyítani kell ahhoz, ami lehetett volna. A külvilág szerint túl lassú vagy túl gyors, betegesen ragaszkodik a múlthoz vagy túl könnyen túllép rajta, túlságosan ápolja az elhunyt társ emlékét, vagy meggondolatlanul veti bele magát egy új kapcsolatba, túlszereti a fiát vagy csak menekül a gyermeknevelésbe.

De mi van, ha ez mind együtt igaz?

A szerző a Vasárnap munkatársa

Carolina Setterwall:
Reméljük a legjobbakat
Park Könyvkiadó, 2019
441 oldal