Generációs egotrip

Egyebek mellett ezzel a töprengéssel tölti ki az időt Tompa Andrea Haza című új regényének főszereplője egy nem különösebben vágyott érettségi találkozóra készülődve, miközben a repülőtéren felvállalt utasaira várakozik. Hogy aztán térben és időben visszafelé tartva elinduljon egy fizikai és belső úton, amelybe itt-ott beszűrődnek a külső világ ingerei, de a szöveg alapvetően egyetlen nagy belső monológgá válik. Mi a te történeted? Tartunk-e valahonnan valahova? Ha a múltunkban semminek sincs oka vagy magyarázata, akkor egy folytonos, jelentés nélküli pokolban égünk? Megadatik-e a nyugalom? Megadatik-e a fény? Megfogható, elmondható-e bármi lényeges akár azon a saját nyelven, amellyel folyton birkózik az (író)ember, vagy egy másik, jobban-rosszabbul birtokba vett nyelven, amely hol kényelmes, fájdalommentes megoldásokat kínál, hol pedig ellenkezőleg – ismeretlen összefüggések nyomába hív?

Hivatkozott szerzők, irodalmi hősök, régi iskolatársak, élő és holt szülők, szülőfigurák, barátok, élő és holt állatok, bejárt távoli helyek alakjai, mikrotörténetei szövődnek bele laza motívumhálóként a főszereplő monológjába. Akinek egyébként nincs neve, de akár A hóhér házában (Kalligram, 2010) megismert T. A. három évtizeddel idősebb kiadása is lehetne. Tompa Andrea első regényéhez hasonlóan ismét az önéletrajziság egy lehetséges változatával dolgozik, melyben egymásba csúszik a szerzői és az elbeszélői szerep, s noha végig egyes szám harmadik személyű a narráció, mégis az a benyomásunk, hogy egy helyenként esszéregénybe hajló énregény fejezeteit olvassuk.

Ennek a rendhagyó énregénynek, amely éppúgy magába engedi az értekező próza nyelvét, mint a személyesség már-már egzaltáltan megemelt hangjait, a címbe foglalt „haza” a legfontosabb tétje. Ahogy Tompa Andrea, a szerző, úgy a névtelen elbeszélt/elbeszélő is maga mögött hagyta (a regényben csak városként emlegetett) Kolozsvárt, hogy fiatalon, amikor még minden olyan könnyűnek, olyan nyitottnak tűnik, egy új helyen folytassa egyetemi tanulmányait, és ténylegesen soha ne térjen vissza. Nagy, kimeríthetetlen tapasztalat: milyen órákat (éveket) hivatali előszobákban tölteni, mindig átmeneti engedélyekre várva; évtizedek múltán is emigránsként szerepelni a szakmai rendezvényeken; visszatérni oda, ahol már nincs fogkefénk-pizsamánk, mert már nincs senki, aki várna ránk... Mit viszünk magunkkal testben és lélekben? Megérkezhetünk-e egyáltalán bárhova ezután?  
Tompa Andrea regénye erős generációs egotrip. Több értelemben is.

Almási Sára

Tompa Andrea: Haza, Jelenkor, 2020, 474 oldal