Francia lapok: a Sorstalanság szerzője jelentős életművet alkotott a holokausztról

A francia konzervatív napilapban Bruno Corty írta, hogy 2004-ben, a normandiai partraszállás hatvanadik évfordulóján a magyar író Berlinben felidézte, hogyan ujjongott 1944-ben a hír hallatán, pedig sárga csillagot viselt és erre többen figyelmeztették is. Néhány héttel később, miközben Európa lassanként felszabadult, a gyerek Kertész Imrét Auschwitz-Birkenauba deportálták - emlékeztetett a lap.    Az életrajzi elemek ismertetése után a Le Figaro kiemelte, hogy a Sorstalanság című regényt 1975-ös megjelenésekor teljes érdektelenség kísérte Magyarországon.    "A pátoszmentes, távolságtartó szöveg a deportálás hónapjairól szól. Hatalmas, felkavaró és provokáló mű. Egy gondtalan, szerelmes kamasz tekintetén keresztül látjuk a háborút, aki félelmek nélkül indul a teli vagonban a munkatáborba. Auschwitzba érve leírja, ahogyan a nők kisminkelték magukat és hogy egyedül a jól ápolt német katonák tűntek nyugodtnak a hangzavar közepén" - olvasható a lapban.    A kritikus az életműből kiemelte az 1988-ban megjelent A kudarc és az 1990-es Kaddis a meg nem született gyermekért című műveket, amelyek "a táborok emléke által örökké kísértett életről" szólnak.    Kertész ezekben a regényeiben arról ír, hogy a másik totalitarizmus, a kommunizmus mindent megtett azért, hogy a Sorstalanság ne jelenjen meg.    A regény 1990-es külföldi kiadása jelentette az író számára az elismerést. Lassanként egyre nagyobb közönséget szerzett az egész világon. A rendszerváltást követően hazájában is felfedezték, az árnyékból a kamerák kereszttüzébe került, 2002-ben pedig megkapta a Nobel-díjat.    A balliberális Le Monde szerint Kertész számára - azok után, hogy más holokauszt-túlélőkkel ellentétben nem lett öngyilkos -, az élet az alkotás szinonimája volt, amellyel az értelmetlennek akart értelmet adni.    Úgy vélte, hogy az élet alapelve a rossz, a jó pedig irracionális dolog, s egész életművében azt kereste, hogyan lehet ezzel a gondolattal leélni az életet. Florence Noiville, a cikk szerzője arra hívta fel a figyelmet, hogy Kertész "atonális nyelvezetét" - amelyet nagyon személyes mondatszerkesztés, valamint a látszólagos higgadtság és a szarkasztikus távolságtartás különös ötvözése jellemez -, Camus-től vette át közvetett módon, miután 25 évesen elolvasta a francia író Közöny című regényét.    A végső kocsma című művét leszámítva, amelyben "elképesztő megjegyzéseket tesz Európáról és az iszlámról", mindig mély felvilágosultság és kivételes nagyvonalúság jellemezte Kertészt, akár akkor, amikor kézen fogja az olvasót és a Balaton vagy a Duna partján vezeti végig, akár akkor, amikor zenéről, Bachról, Wagnerről, Schönbergről vagy "régi öreg barátairól", Musilről, Arendtről, Thomas Mannról, Beckettről és főleg Kafkáról ír.    "A halálra, amelynek szele olyan korán és olyan közelről megérintette, Kertész Imre bizonyos szempontból folyamatosan készült. Ő, aki találkozott a barbarizmussal, soha nem veszítette el a közép-európai írók annyira tipikus humorérzékét. Egy nap, amikor a párizsi Hotel Raphaelben járt, azt mondta mosolyogva: bizonyára nem jó halottnak lenni, de idővel meg kell tanulnunk" - írta a Le Monde.