Utolsó lecke

Ezekből a filmekből rendszerint kiderül, hogy minden teremtmény a maga szintjén és területén küzd a túlélésért és saját fajtája fenntartásért: meglapul és menekül természetes ellenségei elől, küzd a területére betolakodó riválisaival, igyekszik megfelelő párt találni magának – annak kegyeit elnyerni és megőrizni, koordinálja kommunikációját a fajtársaival, gondozza és neveli utódait, zsákmányát és táplálékát változatos módon cserkészi be és hasznosítja.

Az élővilág avatott szószólója

A hangját végig halljuk, aztán egyszerre változik a fókusz, vagy csak óvatosan beúszik a képbe, de egyszer csak megjelenik David Attenborough, a már akkorra legendássá vált természettudós, az egész műfaj megújítója. Ott térdel és magyaráz a hangyaboly mellett, hanyatt fekszik a hegyi gorillák között, vagy a kezén egy egyensúlyozó lepkét tartva jelentkezik be, hogy elmesélje nekünk a természet és elmondhatatlanul sokféle szereplőjének működését. Minden élőlényhez – állathoz és növényhez – ugyanolyan szeretettel és kíváncsisággal közelít, számára egyformán érdekes a hatalmas levélvágó hangyakolónia működése, mint a jegesmedve elől magányosan bujkáló fókaborjú feszült drámája. David Attenborough – 1985-ös lovaggá ütése óta már „Sir” – lelkesedése ráragad nézőkre. A filmek lenyűgöző képsorai mellett legalább olyan fontosak a gondosan adagolt információk is, valamint David Attenborough hangjának (akit haláláig Végvári Tamás, jó ideje pedig Szersén Gyula szinkronizált) tónusa és tempója.

Műfaj és szerep

A földön minden fajnak, legyenek az óceánok legeslegmélye vaksötétjének lakói a felhőkig hatoló magashegységek zord körülményei közepette élőkig, megvan a maga helye, szerepe – létezésüknek értelme van. A természeti környezet és az élővilág szépségeit bemutató filmeknek pedig – noha sikerük anyagi értelemben minden bizonnyal nem összevethető a manapság divatos gigaprodukciók bevételeivel – régóta megvan a maguk piaca és rajongói, és ez a tábor szerencsére egyre nő. A műfaj ráadásul nem süket az innovációra sem, pár éve a Netflixen nagy sikert aratott a Blue Planet 2. (Kék Bolygó 2.) angol természetfilm-sorozat, amelynek szintén Attenborough volt a narrátora, és sokan évtizedek óta komoly szervezőmunkát fektetnek abba, hogy a lehető legtöbb ember figyelmét felhívják a természetvédelem fontosságára. Tavaly a Sziget fesztivál nagyszínpadán a műfaj másik utazó nagykövete, Jane Goodall szólalt fel, köszöntve a hallgatóságot a csimpánzok hangján is. Ehhez persze az is kell, hogy a fókusz az elmúlt években jelentősen megváltozzon: ma ugyanis már nem azt kell bemutatni, ami páratlan és lebilincselő a környezetben, hanem mindazt, ami veszélyben van, amit már tönkretettünk és azt, ami a szemünk láttára múlik el.

Mi történt velünk?

Újabban bizony súlyos emberi mulasztásaink, mohóságunk és bűneink rajzolódnak ki és kapnak mind hangsúlyosabb szerepet egy-egy ilyen filmben. A képernyőkön égbe nyúló füstoszlopokat eregető gyárkéményeket látunk, az egykori erdő helyét átszelő tömött autósorokkal terhes autópályát, felparcellázott dzsungelt, a magát a varázstalanított világ alfájává tett emberiség önhitt, villódzó metropolisait, ezzel szemben pedig az óceánba zuhanó hatalmas, méltósággal teli jégtáblákat, a szomjhalállal küszködő tikkadt oroszlánokat, a csontsovánnyá aszott jegesmedve drámai élethalálharcát.

A baj mostanra óriási. Sir David Attenborough ezért a világ legismertebb természettudósaként, meglehet utoljára, latba veti minden befolyását és meggyőző képességét, hogy az Élet a bolygónkon filmben szembesítsen minket azzal, amit az élőhelyünkkel tettünk. Saját életének egyes állomásait (is) felhasználva fel-felvillantja a nézőknek, mennyit változott a világunk az elmúlt száz évben. 1937-ben például 2,3 milliárd ember élt a földön, a légkör szén-dioxid-tartalma 280 ppm, az érintetlen vadon aránya pedig 66% volt. Ma közel három és félszer többen élünk, mint nyolcvan éve (7,8 milliárd), a légkörben található szén-dioxid mennyisége majdnem megduplázódott (415 ppm), az érintetlen vadon aránya pedig csaknem a felére csökkent (35%). Az óceán felszínén lévő fitoplanktonok és a hatalmas északi erdőségek a szén megkötésével a légkör egyensúlyát idézték elő, a korallzátonyok és a mangroveerdők számos halfajnak szolgálnak ívóhelyül, az Egyenlítő környéki sűrű esőerdők nedvességet és oxigént juttatnak a globális légáramlásba, a kiterjedt sarkvidéki jégtakarók pedig visszaverve a napsugarakat a Föld hűtését szolgálják – a közel 12 ezer évvel ezelőtt indult földtörténeti korunk, a holocén (jelenkor), hosszú ideje stabil, kényes egyensúlya megbomlott. A természet már-már óramű pontosságú évszakai megváltoztak, az esőzések és szárazságok ritmusa kiszámíthatatlanabb lett, az emberi mohóság okozta globális felmelegedés hőmérséklet-növekedése pedig mára állat- és növényfajok komplett kiirtásához és eltűnéséhez vezetett, számos ma is élő faj egyedszáma pedig az évtizedekkel ezelőtti populációjához viszonyítva a töredékére csökkent. A természet kialakult heterogenitása helyébe az emberi szükségleteket kizárólagossá tevő mesterséges homogenitás lépett, így láthatjuk, amint az akár hétszáz (!) különböző fafajnak menedéket és otthont adó kisebb trópusi esőerdő életerős flórájának „szédítő sokféleségét” szabályos sorokba rendezett olajpálma-ültetvények unalmas, „halott” egyhangúsága váltotta fel.

Mit tehetünk önmagunkért?

„Leromboltuk a világot. Az ember nélküli részének vége. Az emberek eltaposták a világot” – mondja Attenborough és a tragikus, sokkoló diagnózist követően az ő szava is elakad. A következő percekben azokkal a prognózisokkal szembesülünk, amelyek a „globális hanyatlás”  folytatásaként ránk és a gyermekeinkre várnak, ha nem változtatunk radikálisan a  környezetellenes gyakorlatunkon: a tömeges fairtás miatt a 2030-as években az Amazonas esőerdeje elszavannásodik, az elsivatagosodás következtében számtalan faj kipusztul, és megváltozik a Föld globális vízkörforgása, az Északi-sark elolvadt jégtakarója miatt felgyorsul a felmelegedés sebesége; a 2040-es években a szén-dioxidnál erősebb üvegházhatású gázok tovább gyorsítják az éghajlatváltozást; a 2050-es évekre az óceánok tovább savasodnak, a korallzátonyok kifehérednek és elhalnak, a halállomány jelentős része eltűnik; a 2080-as évekre pedig a túlzott kihasználástól a termőtalajok kimerülnek, a rovarok eltűnnek. A 2100-as évekre az átlaghőmérséklet a mostanihoz képest 4 fokkal emelkedik meg, az állatvilág számára a Föld nagy része élhetetlenné válik, és emberek milliárdjai válnak hajléktalanná.

Attenborough leszögezi: az emberiség intelligenciája alapvetően változtatta meg a világot, most viszont a kérdés az, most van-e elég globális bölcsesség ahhoz, hogy meg is mentse. Ehhez mindenekelőtt tudatosítani kell a problémát, ezért ezzel a filmmel is megkeresi és leporolja a jól elfeledett lelkifurdalásunkat. A filmet látva tökéletesen értelmetlen és nincs is rá idő, hogy szétszálazzuk, a földi Édenkert lerombolásáért viselt felelősség kiket és milyen mértékben terhel, a probléma és a megoldandó feladat ugyanis mindannyiunké. De, és erről szól a film második fele, nincs minden veszve, ha akarjuk, még megmenthetjük magunkat, és lehetséges újra a természettel egyensúlyban lévő fajjá válnunk. Ehhez viszont a lehető legnehezebb munkára van szükség: a gondolkodásunk megváltoztatására. Ha ezt nem tudjuk, elvesztünk, és saját fajunkat nem fogjuk tudni megmenteni. Az igazság ugyanis az, szögezi le egy ponton a filmben, hogy az igazi tét mi vagyunk, mert „velünk vagy nélkülünk a természet újjá fog épülni”. Arra, hogy szeretnénk-e benne lenni a jövőnkben és milyen legyen ez a jövő, mindenkinek magának kell választ találnia.

David Attenborough: A Life on Our Planet [Élet a bolygónkon].
Természetfilm, 84 perc, 2020. Rendezte: Alastair Fothergill, Jonnie Hughes, Keith Scholey.