FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa XXII.

Kafka Szirének hallgatását olvassuk, túl vagyunk már az Odüsszeia szirénes epizódján, s Heine Loreley című versétől indultunk. A bűvös dal, a szirénének démoni ereje fordul hallgatásba Kafkánál. De csak a körmöknél esik le, hogy alapvető dolog tisztázását mulasztottuk el, azt, hogy néznek ki a szirének, s ez szült félreértést. A gyönyörű női fejben (és dekoltázsban) végződő madártestű lényeket a kis hableány gonosz nagynénjének vélték a diákok. Nem is csoda, a múlt héten Zrínyi Az adriai tengernek szirénája című kötetének borítóképét mutattam nekik, rajta a tengerben úszkáló halfarkú szirénekkel. Nos igen, valamikor a középkor folyamán a szirén ábrázolása összekeveredett a sellők képzetével, később pedig lassan kiszorította az antik madaras elképzelést. A középkori ábrázolások között még mindkettő előfordul. Eszembe jut egy száradó emlékkép, vagy két hónapja lehetett.

Az utolsó januári napok járnak, ma reggel Párizs olyan világos, mint ilyenkor soha, az embernek hunyorítania kell. A Petit Pont felé igyekszem, a Latin negyed utcái kifakulnak, az ég világos, felhő csak mutatóba, mintha enyhe májusi nap sütne. A macskaköveken már felolvadt a hajnali hó. Aztán kibukkan a Notre-Dame az út meg a Szajna mögül, fehéren, mint egy jéghegy. Nem oda megyek, hanem ikertestvéréhez, a Saint Julien le Pauvre-templomba. 

A hagyomány szerint a Miasszonyunk építésénél kiszuperált kövekből építették azzal egy időben itt a szomszédban, a bal parton. Olyan kicsi és jellegtelen, hogy a felszínes szemlélődőnek fel sem tűnik. A turisták is a tündöklőbb ikerpárt nézik, s a Shakespeare & Co. mellett sem igen veszik észre a szomszédos Saint Julien le Pauvre-templomot. Pedig ez Párizs talán legrégibb temploma. A Juliánusz Hospitatornak szentelt templomot 1170-ben kezdték építeni egy IX. századi meroving bazilika helyén, amely a normann támadások idején pusztult el 886-ban. 

A bejárat felé igyekszem, egy régi falrész romja ágaskodik fölé, belső oldalán boltívek és árkádok, árnyékában a hó még tartja magát. Aztán csak a vakító nap utáni hallgatag homályban derül ki, hogy a csupasz dísztelenség odabent is jellemzi az apró, háromhajós templomot. A robusztus oszlopok, a kő ridegsége még a román korból nő ki, de a fenti törtboltíveken már a gótika fénye dereng. Az Universitas megalapításával a XIII. században fő egyetemi templom lett, apró tornyának harangja jelezte az osztályok nyitását, a tanítási nap kezdetét, nyáron hajnal 5, télen 6 órakor a reggeli mise kezdetével. Itt prédikált Duns Scotus és Aquinói Szent Tamás. Itt imádkozott Villon és Rabelais. S előtte Dante és Petrarca. Utóbbi ráadásul említi egy latin levelében a szomszédos rue de Fouarre-t ironikusan utalva az egyetem szőrszálhasogató teológiai vitáira. Dante Paradicsomának X. részében egy hang, amely hol lángként jelenik meg, hol valamiféle női alakként, a nagy teológusok sorának végén említi a Bradanti „Sigier örök láng”-ját – őt hallgatta Dante a rue Fouarre-on (magyar fordításban „Szalma utcában”). Angyalok hangja szólhat nyilván, de hátha szirének e lények. Bár biztosra vehetjük, hogy ismerték, a Saint Julien le Pauvre-templomot azonban nem emlegetik a költők. Elhallgatják. 

Még kissé álmatagon csücsülök a padban, nézegetem az ikonosztázt. A század elején készült hagyományos stílusban, akár egy kárpátaljai görögkatolikus templomban, vagy egy vajdasági crkvában is ülhetnék, holott itt ülök a költők városának szívében, a középkori Sorbonne közepén, a teljes meghúzódás és észrevétlenség szentélyében. Egy román bazilikában, ortodox beltérrel. A bal oldali bejárati ajtó fölött Gábriel, a jobbnál Mihály arkangyal őrködik egy ikonon, egy másikon megtalálom a Lázárt feltámasztani induló Jézust, egy következőn az Istenszülő halálának hagyományos képe. Szerbiai emlékek jutnak eszembe. A Saint Julien le Pauvre is áldozatául esett a forradalom idején az egyházellenes dúlásoknak, utána évtizedekig sóraktárként használták az épületet. Haussmann le akarta rombolni az épületet, de köztiltakozásra megmenekült. Végül a XIX. század végén a levantei görögkatolikus, az első antiochiai keresztényektől eredő Melkita egyház kapta meg az épületet, azóta arabul szól benne Aranyszájú Szent János liturgiája az egykori latin rítus helyén. Míg a padban kucorgok csöndesen szír gregoriánok szólalnak meg, mint távoli sziklák elbűvölő sziréndalai. 
És akkor megint ez a szirénprobléma. Az ikonokon túl nincs nagyon mit nézni a puritán beltéren, az oszlopfők szegényes florális motívumai mellett azonban a bal mellékhajót elválasztó oszlopfőn az ikonosztáz előtt furcsa lények ágaskodnak a négy csücsökben. Madártestű, szárnyas női alakok, azonnal szirénnek vélem őket. Csak később derül ki, hogy az összes bedekker hárpiának mondja őket. Az ocsmány madártest híján angyalok is lehetnének, szirének pedig azzal együtt is. Illetve semmi mások nem lehetnek a költők templomában, mint szirének. A mítosz szerint ugyanis delejező énekük erejét büntetésből kapták, mert versenyre merészeltek kelni a Múzsákkal. A költők sem tesznek egyebet. Nincs vita, ex cathedra kijelenthetjük: kőszirének hallgatnak a költők városának apró, rég elfeledett, titkos katedrálisában.