FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa XX.

Mégis minden párizsi temető más, a domborzat, a hangulat, valamiféle temetői couleur locale, vagy kitudja, mi miatt. A Montmartre-i szellős és üdítő, még a rajta keresztük ívelő híd forgalomzaja ellenére is valami költői lélek bujkál a fák alatt. A Montparnasse-i modern puritanizmussal elszigetelt és szemlélődő, íme, az ember, mondja minden elragadtatottság nélkül. És ott van a Napkirály gyóntatópapjáról, François de la Chaise-ről elnevezett temető, a nagy temető, amelyet oly soká kerültem. A hírességek temetője, temetői – nekroturizmus és bulvár, megjátszott emlékezet és turistafolklór. A Montmartre-on Heine, Soupault, de Vigny, a Goncourt-testvérek. A Montparnasse-on Cioran, Tzara, Baudelaire, Cortázar, Maupassant, Duras, Beckett, Ionesco, és persze Simone de Beauvoire és Jean-Paul Sartre sírja – halottak napján, amikor ott jártam, rúzsospuszis volt az egész sírkő. Nyilván azóta is olyan, és nem csak ott: turistafolklór; ugyanaz van Wilde-nál a Père Lachaise-ben. Annak a névsora még hosszabb: Musset, de Nerval, Balzac, Apollinaire, Proust, Stein, Hedayat, és persze Héloise és Abelard síremléke, amiről sosem fog kiderülni, ‘igazi’-e. Satöbbiek.
A Jim Morrison síremlékét díszítő turistafolklórról inkább ne is beszéljünk. A whisky érthető, dettó a rúzsospuszi, aztán ott vannak a metrójegyek, ha nem futja egy fecni személyes üzenetre a túlnani Parnasszusra, szakállas turistafolklór. Kosztolányi is ismeri. Baudelaire sírján a Montparnasse-on otthagyja a síron a többi metrójegy mellett.

Talán Kosztolányiról kellene tovább szólni. Mert költőinket elég felemásan hatotta meg a költői halottkultusz. A Père Lachaise-t például Radnóti biztosan bejárta, ha korábban nem, az 1937-es látogatásakor, ezt Gyarmati Fanni naplóiból tudjuk. Költőnk azonban hallgat: nem tudni, járt-e például Apollinaire sírjánál, aki oly fontossá vált neki, ahogyan én jártam azon az esős, turistariogató májusi napon. Radnótit nem hathatták meg kedves költőinek földi emlékjelei. Pedig Apollinaire sírjának nyers-gránitja, egyszerű természetessége felemelő. Kosztolányi bezzeg a legkifinomultabb párizsi nekroturista, mintha mással sem akarna találkozni a városban, mint az elmúlással. És ez nem is csak a temetőkre érvényes. Igaz, Ady is járt a Morgue-ban, abban a hullaházban, ahol az azonosítatlan holttesteket megnézhették az eltűnt hozzátartozóikért aggódók, és amelynek neve Poe miatt cseng ismerősen. „Csúnya kis tanya. Még a Morgue-ban sincs egyenlőség. Négyen voltak e napon csak. Egy öregasszony, három fiatal férfi. És én láttam, hogy az egyik férfi dölyfösen, három társától, szinte szabadulni akarva fekszik ott.” Írja Ady egyik első párizsi cikkében (1904). Lakonikusan számol be látogatásáról, majd kijelenti, hogy holnap a temetők felé indul. Akárcsak egy későbbi nekroturista, Kosztolányi, akiről Tverdota György jegyzi meg: „Nagyon jellemző volt a fiatal újságíróra, hogy nem a Concorde tér, nem az Eiffel-
torony, nem a Notre-Dame kötötte le a figyelmét, hanem egy vízbefúlt teteme, akit kihúztak a Szajnából és a párizsi hullaház. Riportja Morgue cím alatt jelent meg.” Nem is beszélve azon bizarr körülményről, hogy nászúton járt költőnk Párizsban. Kosztolányi leírása alapján pontos képet alkothatunk a halállal való találkozás színpadias szcenikájáról. „Egymás mellett voltak a halottak, mint a kereskedések kirakatában a megkopasztott hideg csirkék” – összegez. De jobban érdekli az a perverzió, amely őt is odavitte, s amely kulturális hagyománnyá vált. Nem az eltűnt hozzátartozó aggodalma, hanem a „dekadens” borzalomvágy, a halállal, a holt testtel való elemi szembesülés, amely talán az élethez való viszonyt is alapjaiban változtathatja meg. Így folytatja: „Ide zarándokoltak a halál smokkjai, a csalódott világfiak és a dekadens költők. Baudelaire, Barbey d’Aurevilly, Verlaine háza ez.” Aztán még pompázatosabb leírás jön a halottasházról, majd pedig a Szajnából előbukkant vízihulláról, amely csak közönyt vált ki a környezetében, majd újra a halál rideg mechanikus szelleme: a hullaház, a boncterem, a halottszállítók rutinvilága, meg a számok, az évi másfélezer hulla. A cikket tipikusan kosztolányis zárómondat végzi be: „Este azonban jó lesz korán hazamenni.”

A költők sírjainál merengeni ugyan sokkal szofisztikáltabb kéjt rejt, mint a Morgue-ban a rosszabbnál rosszabbul kinéző hullák közti szemlélődés. Akár Ady, akár Kosztolányi, a Morgue-ba mennek előbb, s csak utána a temető zarándoki békéjében Heine és Musset (Ady), vagy Baudelaire sírjához merengeni. Kosztolányi egyébként erről írja következő párizsi cikkét.  Ám ha az elmúlás zarándoklata a költők sírját felkeresni, akkor a Morgue-ba menni is az, a „halál smokkjainak”. Talán drámaibbnak tűnik, akár egy danse macabre, de Ady, s főképp Kosztolányi cikkéből ennek ellentéte látszik: a halál iránti teljes közöny az igazán mellbevágó. Hogy az maga az élet lenne tán?

A régi hullaház, amely a Notre-Dame mögött az Île de la Cité délkeleti csücskében állt, nincs már meg. Lebontása óta a párizsi nekroturisták, az elmúlás hajhászai, lehetőségeikben igencsak korlátoltak: maradnak a temetők, meg a katakombák.