FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa XVIII.

A két tényező (én, a Költő + Párizs, a Város) találkozását, ezt az életrajzi ürügyet kihasználva belépni a valós és kulturális téridőbe, a versben egyszerre lenni a város utcáin és terein, és az irodalom soraiban és szövegeiben. S végezetül, ha jó a vers, beírja a költőt is ebbe a virtuális téridőbe.

Az említett időszakban már nemcsak a francia sorok, de a magyarok is vezetik őket, hiszen jártak már itt „előfutárok” vagy legalábbis elődök, úttörők, akik domesztikálni kezdik a Várost a magyar irodalom számára, s ez pláne igaz, még több terhelő verssorral, a második világháború utáni időszakra. A magyar irodalomban a Párizs-effektus is – a közkedvelt megfogalmazás szerint – megkésve érkezett; gondoljunk ellenpontként a 19. századi lengyel emigránsokra. Aztán – szintén a közkedvelt megfogalmazás szerint – e megkésettséget egy semmiből feltűnő lángelme (vigyázat, zsenikultusz!) hozta nemcsak be, de szárnyalta is túl a lemaradást. Adyról van szó, természetesen, róla pedig sosem lehetett máshogy, mint elfogultan beszélni (vigyázat, megint zsenikultusz!).
Az igazság persze sokkal árnyaltabb ennél a lebutított vélekedésnél, nézzünk csak egy példát. Ady előtt Heltai Jenő is élt Párizsban, ráadásul ugyanabban az utcában, a rue Constantinopole-ban lakott, mint Ady később – az Hotel de l’Europe-ben, a 15-ös szám alatt. Bár a Párizsba került írókkal most nem foglalkozunk, de hadd említsük meg, hogy a legfontosabb magyar Párizs-regény szerzője, Szomory Dezső éppen a szomszédságban lakott, a 11-es szám alatt. Heltai jegyzi meg Léda ebédje című művében, hogy „a babonás utca nem tűrte meg a 13. számot”. Persze, sem Szomory, sem Heltai nem találkozhatott Adyval Párizsban. Heltait ugyan Adyval ellentétben felemásan ítélik meg az irodalmárok: többen ügyes kuplészerzőnek (lásd a Párisi kávéház című remekét), jó tollú emlékkönyvbe való versek költőjének, mások megértetlen és méltatlanul elfeledett tekintélyes alkotónak tartják. Mindenesetre, ha elolvassuk a két költő egy-egy Párizsban írt versét, mondjuk a vándorlás, a nomád bolyongást körüljáró Ady: Egy párisi hajnalon és Heltai: Dal címűt, szembetűnő a különbség, akárcsak az ifjúkor Párizsára emlékező Utólszor még Párisba (Ady) és a Párizs, Párizs (Heltai) versekben. 

Az pedig nem is kérdés, hogy melyikük hatott a későbbiekben Párizsba látogató zseniális költőinkre, például Kassák Lajosra, József Attilára, Radnóti Miklósra, noha egyáltalán nem közvetlenül, inkább hagyományként, elvárásként. (Ezeket a Párizs-verseket egyébként a Párizsi elégia című kötetben [Magvető, 1974] összerendezve is megtaláljuk.) Az ő életművükbe szépen behelyezkednek e legkülönfélébb Párizs-versek, ám minden következmény nélkül. Egyik darab sem kanonizálódott úgy, mint „nagy vers”. Nem úgy az úttörő Adynál. Persze, az életrajz empirikus irányából megjegyzendő, hogy egyikük sem kötődött a Városhoz olyan erősen, mint Ady, vagy, még ha éveket töltöttek is itt (pl. Illyés), ez nem hagyott mélyebb nyomot költészetükben. 

A magyar irodalomban Ady domesztikálása nyomán születik meg a Párizs-élmény fogalma, s ez olyan elvárásrendet is megteremt, amellyel a Párizsba látogató költőnek számolnia kell. (Ennek kialakításában nagy szerepe volt Babits 1932-es cikkének, amelyet az Hotel de l’Europe emléktáblájának felavatása alkalmából írt, majd Bölöni György könyve, Szerb Antal, Fejtő Ferenc idevágó sorai…) Ha ezeket a Párizs-verseket végigolvassuk, megfigyelhetjük, hogy a sorokban a Város egy-egy szegletéhez kapcsolódó benyomásaikat összegzik (különben Adynál a címezést leszámítva nemigen találunk helynevet), olykor, mintha stílusgyakorlatként íródnának e versek, valamiféle Párizs-hangulatot szeretnének rögzíteni, majd gyakran találkozunk a kulturális idegenség toposzával, aztán bibliofil terepmunkaként néha régebbi költők vagy versek nyomába erednek, gyakran pedig nekroturistaként a nagy francia költők sírjához való zarándoklattal is találkozunk (erről majd egy későbbi részben). Szóval csupa kulturális dolog történik. Adynál viszont az ódivatúnak tűnő „vallomásos lírát” ezek a dolgok alig érintik, mégis, mintha csak neki, s csak itt sikerült volna lényegileg megverselni az idegenséget (A hotel-szobák lakója), a keleti frusztráltságot és pusztaságot, hogy ugart ne mondjunk (Egy párisi hajnalon), az egyén hasadtságát és egzisztenciális kételyeit (A Szajna partján), a fátum látomását (Ujjak a Szajnában). Nem is beszélve arról, hogy A Gare de l’Esten és a Páris, az én Bakonyom micsoda dimenziót adott a magyar haza megverselésének szent hivatása számára. A párizsi „hazafias” versek közül Adyval talán csak József Attila Viszem a földem című költeménye veheti fel a versenyt. 

Persze, azt is hozzá kell tenni – újra az életrajz irányából –, hogy csak Adynak volt olyan Lédája, aki pont abban a Párizsban volt – értve e tulajdonneveket, mint egy képzelt képlet két klasszikus ismeretlenjét, a múzsa és a tájélmény változójának behelyettesítését. Az a megállapítás, hogy Ady „költői fejlődésére” a Léda-szerelem nagyobb hatással bírt, mint a Rictus- vagy a Rimbaud-kötet, vagy a Grand Boulevard-ok, nem pusztán bulvár, de filológiailag bizonyítható tény. Hát így igazán könnyű Párizs-verseket írni!