FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa XVII.

Az 1931-es élmény meghatározó volt Radnóti, a Pogány köszöntő, az Újmódi pásztorok dala költője számára: „Párisból egyetlen élményem: a Gyarmatügyi Kiállítás” – írja naplójába három évvel a látogatás után, nagyjából francia szakdolgozatának befejezése körül. Első, magyar nyelvű fogalmazványát csak 1971-ben közölte Baróti Dezső Egzotizmus a háború utáni francia költészetben címmel. Világos megfogalmazását adja azoknak az ‘egzotikus’ kulturális javaknak, amelyek a koloniális világból áramoltak az európai kultúra főváro­sába, hogy ott az új utakat kereső művészeket megtermékenyítsék. Tanulmányok sorát idézhetnénk arról, hogy – rút szavakkal – a koloniális kulturális javakból hogyan profitált például a szürrealizmus.

Ez a kapcsolat a Párizst járt magyar költők közül egyedül Radnótira volt hatással. Mondhatni, elég összetett hatással, dolgozatában az avantgárd lélektanát adva (hagyományellenesség, kísérleti jelleg stb.) értelmezi az első világháború utáni költészet útját primitív esztétikai minőséghez, amely a régi egzotizmus pittoreszk finomkodó jellegét „az anyaggal szemben való brutalitás” nyersességével (nyers = brute) rendszerváltja. Az avantgárd és a primitív/törzsi művészet a halála évében megjelent Kagrua, a holtak ura című afrikai népek meséinek fordításgyűjteményében is összefonódik. A kötet versrészleteit Radnóti zömmel már korábban lefordította első párizsi útjának környékén, természetesen francia és német antológiákból, a tanulmányában az új egzotizmus képviselőiként idézett Apollinaire és Cendrars verseivel párhuzamosan. Hogy e fordítások fordításai, vagy átköltések átköltései milyen metamorfózisokon mentek keresztül, csak alapos filológiai feltárás során válhat világossá. Nézzük hát, jobb híján, csak az átköltéseket. A bahalolo Táncdal így kezdődik: „Láttam egy legényt, karcsú volt nagyon, / káulu hé / énekel a méh, hogy / Jololo / ágyam puha, mint a vidráé…” A szöveg hangzókká redukálása egyaránt primitív és dadaista vonás, de a nyersessége a leírás keresett finomságával (éneklő méh, karcsú legény) szinte diszharmonikus. És az idillköltészetet újraíró poétára emlékeztet inkább. A refrének, repetíciók rendje, amely a szöveget szervezi, egyszerre éppúgy törzsi, mint avantgárd. A halál éneke című vers az apa halálát és a vérbosszú igényét jelenti be, a folytatásban azonban olyan kifinomult szürrealista költői kép tolakszik, amelyet inkább a város dzsungeléhez szokott elme szüleménye: „Világos lett az ég, a szemre homály szállt, / Csöppenként hull le a fáról a víz, oduját elhagyja a patkány.” – Hiszen Párizs a patkányság fővárosa.

Radnóti dolgozatának nagy felismerését, amely tulajdonképpen poétánk költői fejlődésében is kitapintható, az Ikrek havában foglalja össze tömören: „…milyen romantikus a nyugtalanság szülte utazás. Londonnál, Párizsnál, Berlinnél jobban érdekelte őket Budapest, Belgrád, Harkov vagy Bukarest. S mit törődtek ők a »couleur locale«-lal! Nem a táj kell nekik, inkább a tudat, az utazás, pontosabban a szabadság tudata. Úgy dolgoztak az idegen helyeken, akár otthon a könyveik között, s otthon úgy, akár az őserdő mély bozótjai közt. A lélek valóságát mondom — s kijavítom a szót: mondják, mely független már minden más valóságtól.”

Tanulságok levonása helyett azonban inkább térjünk vissza az új egzotizmus Radnóti dolgozatának végén említett vonásához: „Nem az egzotikus élményen van a hangsúly, hanem a már említett »inquiétude«-ön, amely utazni készteti az írót. Természetes hát, hogy e könyvekben teljesen új motívum lesz többek között a kizsákmányolt négerek problémája, ugyanakkor ez természetesen következik az új szemléletből.” Ezt a motívumot pedig éppen Radnóti honosította a koloniális tapasztalattal nem bíró magyar irodalomba, amelyben a ‘néger’ addig a költők Párizs-verseinek ornamentumaként vagy frivol költői kísérlet tárgyaként szerepelt.

A kolonializálttal való szolidaritás már a gyarmati kiállításról írott cikkében megjelenik, s mintha már ebben megsejtené az európai műveltségű, frankofón gyarmati intelligencia szellemi potenicálját: „Az, hogy oly nagy bizalmatlansággal és kritikával szívják ma már a fehér kultúrát, hiteti, hogy nem teszi tönkre őket a gyarmatosítás. És hatalmas, friss szellemiség az, amit magukkal hoznak.” Mintha csak a következő világháború után kibontakozó dekolonizációt, vagy a négritude mozgalmat jövendölné, Aimé Césairé költészetét, aki ma már a Panteonban nyugszik, akárcsak Voltaire vagy Rousseau.

A Kangrua, a holtak urában szereplő, ismétlésekre épülő Pygmeusok dalának utolsó versszaka így szól: „A fehérek, a jó fehérek eléggé / régen vannak itt már! / – Ki táncol még nekik? – Nkű az. / – És a dohányt ki szívja el? – Szegény Nkű! /térj észre végre és szorítsd ökölbe a kezed!” Ha az alárendeltség faji megkülönböztetését osztályellentétre cseréljük, a kor proletárlírájára ismerhetnénk benne. Mondjuk egy korai József Attilára. Radnóti azonban a faji alárendeltséget verseli meg. Még akkor is, ha a fekete-fehér viszony az Ének a négerről, aki a városban ment végén „megindúlnak a néger proletárok!” A Férfinapló tizenegy nappal ez utáni, 1932. április 24. darabja az újságcikket mottóként idéző faji alapú gyilkosság áldozatának állít emléket, „John Love, testvérem”-nek, a New York-i fekete költőt miközben felolvasta költeményét a King White moziban, a Ku-Klux-Klán tagjai agyonverik. A kutatóknak nemhogy az újságcikkre, még John Love költőre sem sikerült rábukkanniuk – vélhetőleg költői fikció, lásd a beszélő neveket. De igaz is lehetne.