FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa XVI.

A vincennes-i erdőkben ma már semmi nem látható a térképen látható pavilonokból, amelyek a francia gyarmatokat prezentálták a lokális stílusjegyek utánzataként. A gyarmati kiállítás után, ahogy korábban a világkiállítás pavilonjait is, ezeket is lebontották. De ahogy utóbbiról az Eiffel-torony, a gyarmati kiállításból is maradt egy épület, a Palais de la Porte Dorée, ennek csarnokában állok a falfestmény-térkép előtt. 

Radnóti Miklós először 1931-ben járt Párizsban, itt töltötte a nyarat barátja, az itt megélhetést kereső Szalai Imre meghívására, aki egy visszaemlékezésében mondja: „Párizs közelében, Nogent sur Marne-ban laktam egy kis szállodában, s mindennap kijártam a gyarmati kiállításra, mely a vincennes-i erdőben volt, közel Nogent-hoz. A kiállítás rendkívül mély hatást tett rám. A néger művészet szerelmese voltam.”

Nogen sur Marne a belső Párizshoz képest pedig éppen a vincennes-i erdő túlsó felén van, s Szalai rajongását sikeresen megosztotta Radnótival, ahogy maga is állítja, s úgy véli, ennek hatására született meg nem sokkal később az Ének a négerről, aki a városba ment. Szinte naponta kijártak a kiállításra, amelyről Radnóti még az ottléte alatt megjelent szellemes cikkben számol be (Tam-tam, monsieur Coty és egy kávéskanálnyi Spengler Párizsban). „Népség és katonaság tolong a gyarmati házak s templomutánzatok között, a franciásan elstilizált Bauhaus-építményű irodák, tornyok, lámpák és oszlopok alatt. És szórakozik. Ki-ki a maga módján.” – olvasom a cikkben, s a mobilomban kikeresve a Porte Dorée palotában látott falitérkép képére olvasom a sorokat. A Bauhaus építmény kétségtelenül a geometrikusan rideg és méltóságteljes, de kecses palotára vonatkozik, a franciás elstilizáltság pedig a façade domborműveire. Ezek a francia gyarmatokat vonultatják végig, elefántok, tarka madarak, táncoló feketék, tevegelő arabok, evező bennszülöttek, a dzsungelből kibukkanó vadak, s a távoli vidékek terményei, melyeket vitorlások szállítanak, s nevek (Maroc, Algérie). A bejárat bal oldalán pedig Indokína, egy apró Angkor-másolat, a rizsa (‘riz’) vizébe hajló csúcsos kalapos helyiek, halászok, vízi madarak, s megint csak elefántok, de ezek már ázsiaiak. Igazi koloniális álomvilág, amelyben nincs helye a szenvedésnek, az elnyomásnak, a gyarmati háborúknak.

A gyarmatbirodalmat dicsőítő Porte Dorée palota története remekül megmutatja a francia gyarmati politika változását. A világháború utáni dekololonizáció után ugyanis egyre cikibb lett az épület, amelynek freskói még a kinti bas-relieftől is cizelláltabban mutatják meg az egzotidillt, kolóniák napsütötte oldalát (a nap pedig Párizs természetesen). 1960-ban a palota az afrikai és óceániai művészetek múzeumának adott otthont, majd zárva volt, kollekciója a quai Branly gyűjteményébe került, 2007-től pedig bevándorlástörténeti múzeum (musée de l’Historie de l’immigration) – ezért vagyok itt. A sok zsivajgó gyereket a hallban viszont a trópusi akvárium irányába viszik. Le monde tsiganes, veszem az irányt, nem sejtve, micsoda remek kiállítás lesz. 

A gyarmati kiállítás visszásságát, „a súlyos gyarmati komplexum” láthatatlan árnyékos oldalát, „mely a kiállítás reflektorokkal öntözött falai mögött” húzódik meg, Radnóti cikke remekül érzékelteti. Mintha koloniális cirkuszban lennénk: „Nos, a szelíd párizsi citoyen megbökdösi a dolgozó néger orrát, meghúzgálja a haját és kivigyorogja. […] szeret ingyen szórakozni. Vagy elsomfordál, vagy kinyújtja a négerre a nyelvét. De a tányérba nem dob.” Mi más lehet ebben a kontextusban a párizsi balos lapok idézett sora („»az állati sorban élő színes elvtársaink között sikerült tegnap röpcédulákat osztogatnunk…«”), mint a paródia paródiája? Persze, hogy a holland pavilon ‘véletlenül’ leégett, már baljós jele a hatalmi nyomásnak.

A cikk további részében, miután kijelenti, hogy a ‘négerek’ Párizsban nemcsak a verklit, de a párizsi nőket is meghódították, Spengler Nyugat alkonyára hivatkozva furcsa sorokat olvashatunk: „Nos, hát mostanság nemigen hallani annyit a fekete veszedelemről, mint annak idején a sárgáról. Pedig ilyen is létezik. Tán ők váltanak fel minket, csődöt mondott európaiakat. (Ezt csak azok olvassák, akik hiszik is Spenglert.)” Nos, hát mostanság efféle és még rémisztőbb dolgokat a keleti unió egyes politikusai mondanak, akik új divat szerint nyugat-európai nagyvárosokba járnak bemutatni, milyen is a (fehér, keresztény stb.) Nyugat alkonya. Radnóti persze félig ironizál, s a kijelentés a kultúra kontextusába helyezkedik, inkább szimpátiával vagy a gyarmatosítottal való együttérzéssel szemléli a ‘négereket’. Ám felismeri azt a termékenyítő hatást, amelyet a bevándorlás a kultúrára tesz: „hatalmas, friss szellemiség az, amit magukkal hoznak.” 

E politikusokat egyébként egyszer szívesen elvinném egy sétára a Goutte d’Or negyedbe, aztán esetleg Saint Denis-nek is nekivághatunk, de oda inkább nappal. Ebben az árnyékos diskurzusban szinte mindig elfelejtik azt a lényegi tényt, amely az EU nyugati és  keleti térfelét elválasztja: a kolonializmus és bevándorlás történelmi tapasztalatának hiányát keleten. Amelyből aztán olyan nempíszí kijelentések is születhetnek, mely szerint a dzsihádisták gyújtották fel a Notre-Dame-ot, vagy hogy nem kellenek nekünk ‘négerek’, vannak nálunk ‘cigányok’, nógó zóna helyett oszadák. Ilyesmik jutnak eszembe elhagyva a Porte Dorée palota bevándorlástörténeti múzeumának a franciaországi és európai cigányságot bemutató Les mondes tsiganes című kiállításáról kilépve. Meg az, hogy a koloniális tapasztalattal nem rendelkező kultúrából érkező magyar költők közül egyedül Radnótira hatott a Párizsban hozzáférhető törzsi művészet. De erről legközelebb.