FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa XIX.

Igaz ugyan, hogy egy költő nyughelye ezekhez hasonlóan szintén nincs jelentősége, mégis: felkeresni egy költő sírját nem turizmus, hanem zarándoklat, irodalmi szentkultusz, a relikviák pedig a hit bizonyságai. A költő sírja kapu az irodalmi e világ és túlvilág között. Abban az örökkényelviségben pedig már a szavak nélküli való világol. A költő sírjára írt vers toposza a magyar irodalomban is ott lüktet, gondoljunk Rimayra, Csokonaira vagy Aranyra.

Mi sem természetesebb, hogy a Párizst járt magyar költők oly szívesen keresik fel kedves költőik sírját. A kegyeletlerovás üres közhely, inkább a közelség idealista kereséséről van szó, arról a lehetőségről, amely a világ, esetünkben a Város egy pontján nyílik, hogy a lehető legközelebb kerüljünk ahhoz, ami kedves költőnk valójából (a szövegeit tehát leszámítva) e világban maradt. Mintha az élet pillanatnyisága és a költészet halhatatlansága találkozna a sír mellett.

Ady Endrét Heine sírja érdekelte, erről már volt szó az előző részekben. Bölöni György könyvéből az is kiderül, hogy ketten keresték a Pére Lachaise temetőben, mindhiába: utóbb derült csak ki, Heine a Montmartre temetőben nyugszik. A nekroturizmusnak is megvannak a maga nehézségei. Adyt azonban egy másik kedves költője, Musset sírja is lenyűgözte, s ő már bizony a Pére Lachaise-ban van, rögtön a főbejárat felől induló út mellett Rossini és Haussmann báró társasága. A huszadik század elején az emlékezet és kultusz gesztusaként alakult ki a Musset sírjához való zarándoklat (pélegrinage), a költő halálának évfordulóját követő vasárnap. Ady azonban időn kívül érkezett, és hogy pontosan mikor, az nem elhanyagolható.
„A nohant-i jóságos asszony ünnepén kivándoroltam a Musset sírjához.” – kezdi a Párizsi levél című, július 5. keltezésű cikkében (Pesti Napló, 1904. július 10). Akik tán kevésbé bennfentesek, azok számára is kiderül a további sorokból, hogy a nohant-i jóságos asszony ünnepe nem egy jámbor Mária-ünnep, de George Sand emléknapja. Már az első mondat iróniát sejtet. S valóban, a romantikus irodalomtörténeti affaire d’amour-ját, Sand és Musset viharos viszonyát most ne is taglaljuk, ha nincs kedvünk végigolvasni a levelezéseket, visszaemlékezéseket, esetleg nézzük meg egy bávatag de szép filmben, ahol Juliette Binoche valóban remekelve alakítja Sandot. „Torkig voltam, keserű és lázongó. Hát nem lehetett másképpen ünnepelni George Sandot, mint a szegény Musset bemocskolásával? Hiszen nem a Musset hírének használtak azok a nevezetes szerelmi legendák!” – írja a cikk folytatásában. Majd utal Sand felmagasztalása és a betegnek, pszichopatának, alkoholistának kikiáltott költő hasonlóan torzított alakja közti aránytalanságra: „Tudja-e, hogy ő »gyönge lelkű«, »félbolond«, »részeges«, »terhelt beteg« zseni volt s minden erő, egészség, talentum és dicsőség az asszonyé, kinek fehér szobra ott áll néhány hónap [!] óta a Luxembourg-kertben?”

Eddig Ady cikke pusztán az irodalmi kultuszformálódás torzulásairól beszél. Később azonban már jönnek az új idők, jönnek az egészségesek a beteg zsenik helyére, „Óh, mi már szörnyen egészségesek vagyunk.” Tehát a rideg Sand végül győzedelmeskedik, ahogy az asszonyok fognak: „Talán azért, mert elsője volt az új asszonyoknak a férfi-erejűeknek, kik jönnek-jönnek hosszú sorban elpusztítani, eltiporni bennünket, szegény elasszonyosodottakat…” – a zárómondat, akár egy halcsont, nem egy jóérzésű feminista ember, vagy akárcsak a gender-equalityt magától értetődőnek hitt polgárnak akadt torkán. S ha Ady-képünket beteges hímsovinisztára torzítanánk (a szegény Musset-hez hasonlóan), akár Bölöni György könyvét is segítségül hívhatnánk, amelyben azt állítja, hogy Gourmont Promenades littéraires-jében élvezettel falta azokat a részeket, amelyekben a démoni Sand boszorkányozza tönkre szegény Chopint. Gourmont meghatározását az írónőre később állítólag maga is szívesen alkalmazta a nőnemű tollforgatókra: „terrible vache à écrire” (hadd ne fordítsuk).

Ami azonban igazán megdöbbentő, az az, hogy azonos keltezésű cikkben számolt be a George Sand ünnepről, amelyet a fenti cikk elején említ: az Egy irodalmi ünnep 1904. július 5-én jelent meg a Budapesti Hírlapban. Méltatlankodó hangnemben kevesli az emlékezet gesztusát, fanyalogva fogadja az írónő szobrát: a „(…) hideg ünnepség[nél] sokkal melegebbet érdemelt volna az asszony, kinek páratlanul meleg szívét, jóságát és nemességét még a talentumnál is jobban emlegették az ünnepség szószólói.” Az előző cikk fényében hirtelen már nem is világos, hol van az irónia, s van-e, avagy melyik cikknek higgyünk ugyanarról a napról? A hímsoviniszta, beteges Adynak, vagy annak, aki Sandban elsősorban a „nagy írót” látja, s nem a jelleme nemességét, vagy asszonyiságát (gender-equality?). Akár Musset esetében, itt sem tanácsos elhamarkodott következtetéseket levonni.