FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa XIV.

Kedves Jolán, ez a város távolról káprázat, közelről kiábrándulás, egy időn túl pedig csömör – ezt fordítsd franciára. És közösen eljutunk addig, hogy désillusion. Míg fejben Jolánhoz írok, áttéved a tekintetem a könyv szembeni oldalára, ott van tükörben J. A. levele francia fordításban – a József Attila Párizsban / Attila József à Paris című kétnyelvű könyvről van szó. Már eleve az eredetiben ki kell keresnem a ‘krejzleráj’ szót. A jiddisből szívta magába a pesti flaszter, kis szatócsüzletet jelent. Teljesen valószínűtlen, hogy lenézte volna Adyt, hatása és költészete iránti rajongása bár nem vált epigonizmussá, egyes verseit fejből fújta, maga pedig több versben emlékezett rá. 

Mit is művelt Ady ebben a városban – amelyről oly sok mindent összehordott, hogy ennek utána minden Párizsba menő magyar költőre valamiféle (bármilyen) befolyással kellett lennie? A laikus irodalomtörténész a hedonizmust emeli ki (‘kurvázott’), hippibb megközelítésben is akár (‘ópium’). A bölcsész tágabb összefüggésben idealizál: ‘megváltotta a világot az ifjú francia költőkkel’, de politikatörténeti szempontból is felmerül egy ötlet: ‘a nyugati demokrácia tapasztalata nagyobb kritikai rálátást eredményezett a hazai társadalmi viszonyokra.’ Akármeddig folytathatnánk a sort, bizonyára mindegyik megállapításban találnánk némi igazságot, de csak vajmit. Hogy nem élt Ady szerzetesként Párizsban, az kétségtelen, viszont nem igazán élt különösebb társadalmi életet, nem próbált bekerülni intellektuális körökbe, nem csinált, mondjuk, szelf-brendinget. És nem mellesleg dolgozott, a költők ezt is szoktak, meg kellett írni a heti cikket a Budapesti Naplóba, plusz három verset vagy novellát kéthetenként – ezt akkor is el kellett időben küldeni Kabos Edének, ha a késedelem miatt André Adynak két lábán kellett kivágtatnia a Gare de l’Est-ről induló vonathoz, hogy postára adja a küldeményt. 

A Saint Sulpice katedrális előtti téren üldögélve azt számolgatom, hogy abból a honoráriumból (ekkoriban nemcsak a vonatok jártak pontosan) költőnk egy hétig egész jól élt, még mulatni is lehetett belőle legalább egyszer. Turisták fotózkodnak a templom előtt, látták a Da Vinci kódban. Múltkor a sárgamellényesek felgyújtották az egyik oldalkápolnáját, de nem történt komolyabb baj. Nem csoda, hogy nem szerette J. A. ezt a bigott katolikus környéket; szúrós kérdése azonban még mindig megmarad, hogy mit is látott Ady ebben a városban, amelyet annyit dicsőített, ebben a ‘nagy és szent városban’ – ahogy első (?) cikkében fogalmazott. Persze, a költészet szempontjából csak a szöveg számít: Ady megismerkedik Baudelaire, Rimbaud, Jehan Rictus költészetével, J. A. felfigyel a szürrealizmusra, Villont fordít satöbbi. Ha az ember jó szövegekkel akar találkozni, nem tehet többet, mint megteremti annak lehetőségét, hogy megtalálják őt. Azaz, ha nem jönnek, utánuk megy. Erről a padról pont rálátok az Hôtel Atlantisra (az egykori Vaticanra), amelynek falán emléktábla is van (lásd a képen), és amelynek ötödik emeleti szobájában egy hónappal az idézett előtt egy francia levelében ezt írja Jolánnak: „Paris peut être présenté à present: le cinquième étage appartient toujours à l’avenir.” Ezt a mondatot nem lehet jól lefordítani magyarra. Hiába helyes a ‘Párizst jelenleg is be lehet mutatni’, a szójáték, a présent(er) árnyalatai nem jönnek át (jelenvalóvá tenni a jelent), pedig ehhez kapcsolódik a folytatás: a ‘jövőhöz tartozó ötödik emelet’. 

Az Ady keze által írt Párizs talán legalább annyira vagy még inkább magánmítosz volt, mint valós téridő. De talán tőle függetlenül is lett volna Párizsnak olyan sármja (a centrum, az irodalom Mekkája, az új forrása, a forradalom világmegváltása stb.), amely lehetetlenné teszi költőink számára, hogy elvárások nélkül érkezzenek. Elvárások nélkül útnak eredni – ez az utazók buddhatudata!

Látjuk, J. A. kiábrándul, majd begorombul. Előveszem táskámból a piros füzetet, van benne két idézet. Jékely Zoltán igazán elevenen ragadta meg ezt az elvárást párizsi verseiben, mintegy tíz évvel J. A. után. Búcsúzó versében a város költőihez szól a cinterem mélyére: „Időm lejárt – jaj, életünk csak délibáb! / S még Párizs is »csak hangulat«.” Az ironikus utalás mellett az Öröktűz című versében, mely akár a városhoz szóló ódaként is olvasható, már „Úgy vártam ezt a Párizs élményt, / mint a szerelmet valaha: / megvolt – elmúlt; félek, szegénykém, / hogy vissza nem jövök soha, / hogy égni fog bennem örökre / ez az egyszer-kóstolt gyönyörűség, / őrült öröktűzként[.]”

Feljegyzést firkantok a piros füzetbe: az utazó jobb, ha feladja az elvárásait, hiszen lehet, hogy utoljára jár itt. Ezt majd beleírom az egyik cikkembe, bár abból itt nemhogy mulatni, még jóllakni se, gondolom, míg szedem a cókmókom, s útnak eredek. E sorok két pohár borom állhatják.