„It’s good,” she said. „That’s not the question at all. But it is inaccrochable.” Így reagál Gertrude Stein az ifjú Hemingway egyik írására, aki maga számol be róla párizsi memoárjában, a Vándorünnepben.
FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa XIII.
A rettenetes szótskát ízlelgetem a Luxembourg fái alatt, Hemingway galambjai lépegetnek előttem, a forgalom zaját andalítóra halkítják a fák. Nem értem Stein ítéletét. Az accrocher azt (is) jelenti, felakasztani valamit. De hogy lehet egy iromány felakaszthatatlan? Googlizom a szótárt megerősítésként, aztán a következő sorokból kiderül, Stein ítélete a képzőművészetből származik, ami szenvedélyes műgyűjtőként, Picasso és Braque művészetének egyik legfontosabb korabeli felismerőjeként nem lep meg. Egy festmény felakaszthatatlan, nem mutogatnánk a látogatóba jövő barátainknak, valahogy nem áll jól, van benne valami durva a szó legesztétikaibb értelmében. De nem igazán derül ki, hogy mitől lesz egy írás inaccrochable.
A memoár címének pontatlan a magyar fordítása. A Vándorünnep lehet, hogy költőibben hangzik, de a mozgó ünnep (moveable feast, festum mobile) lenne helyesebb. A liturgikus év ezen ünnepei, melyek minden évben más napra esnek, mind a húsvéthoz igazodnak, amelynek kiszámítása az alkalmazott matematika legnagyobb kihívása volt a kereszténység századaiban. Kétséges, hogy ennek bármi köze lenne a memoárhoz, túl a szerzőjének tulajdonított bon mot-n: „Ha elég szerencsés vagy ahhoz, hogy fiatalemberként Párizsban élj, bármi történjék is majd hátralévő életed során, veled marad, mert Párizs egy mozgóünnep.”
Inaccrochable, jegyzem fel a piros füzetbe, kommentárt nem fűzök hozzá. A kiadás, amelyet most támasztékul használok, restored edition, eredeti, helyreállított kiadás, mondhatni. Ha egyszer megírnám egy-egy könyv történetét, amellyel találkozom, biztos felvenném, a magyar Andrić-válogatás, a Szarajevói Haggada, József Attila Döntsd a tőkét… és mások sorába. Készítek is róla egy feljegyzést, a soroltakhoz méltán, döntöm el hirtelen. S kihagyok egy képzelt sort az inaccrochable alatt.
Miközben Magyarországon forrongott az (ellen)forradalom, 1956 novemberében a párizsi Ritz Hotel megkeresi Hemingwayt, hogy visszaszolgáltassa neki a frissen megtalált bőröndjét, amelyet még 1928 márciusában hagyott a hotelben. A súlyos Louis Vuitton-bőrönd prózák gépelt oldalait tartalmazta, az És a nap felkel előkészületeit egy füzetnyi feljegyzés formájában, valamint könyveket, újságkivágásokat és valami régi ruhát tartalmazott. A koffer hajóval utazik Kubába, azaz Fincára, itt él ekkor az író feleségével. Az időkapszula mint valami deus ex machina érkezik, mintegy válaszul az 1954-es, kis híján halálos kimenetelű afrikai repülőgép-szerencsétlensége után soká lábadozó szerzőben megfogalmazódó igényre: megírni ifjúkora párizsi élményeit. Néhány hónappal az időkapszula felnyitása után máris dolgozni kezd a The Paris Sketchesnek nevezett kéziraton. Három évvel a Ritz Hotel híre után elküldi kéziratát kiadójának, amely befejezett, mégsem teljes: hiányzik a bevezető és az utolsó fejezet. A könyv végül posztumusz jelenik meg 1964-ben, jól „megigazgatva”, Mary Hemingway szerkesztői előszavával, s szintén ő „állította össze” a szerzői előszót Hemingway különféle feljegyzéseit összedolgozva. A szerző azonban legalábbis 1961 elejéig biztosan dolgozott még a kéziratán. A Restored Edition nemcsak az „eredeti” kézirathoz tér vissza, felvállalva az előszó és a befejezés hiányát, de ahhoz, amelyen az író utolsó percéig dolgozott.
Nézegetem a könyv borítóját, Hemingway és Sylvia Beach a Shakespeare & Co. előtt álldogál. Ha valami inaccrochable, akkor ez a könyv biztosan az. Ez a felakaszthatatlanság talán a zsáneréből fakad. Melyből feltárul egy elveszett világ, mondhatni közhelyesen. Kedves anekdoták, az élet hétköznapiságából kijegecesedő szokások, szkeccsek a húszas évek elejének Párizsáról, a művész ifjúkori önarcképének vonásai. Egy drink a Deux-Magots-ban Joyce-szal, mire kiderül, Walsh titokban Hemingwaynak ígért díját éppúgy odaígérte Joyce-nak. Délutánok Stein szalonjában, szellemességét kis spiritusz (l’eau de vie) fűti. A Closerie de Lilas kávéház, az írás műhelye, amelyet előbb Ady, s ekkoriban József Attila is megjárt. Eszmecserék Ezra Pounddal, majd szellemes vallomása a Dosztojevszkij olvasmányélménye felől kérdező írónak: „I’ve never read the Rooshians.” Családi kirándulások Scott és Zelda Fitzgeralddal, akiknek autójuk is volt. A lóversenyek, a kocsmázások és a városban kódorgó író mögötti otthon azonban jótékony homályban marad. Fiáról Bumbyról ugyan szól egy rész, feleségéről Hadley-ről szinte semmi sem derül ki, pedig válással végződnek a párizsi évek. Máshogy talán nem is lehet szakítani a Várossal, csak szerelmileg.
A házról is ír, ahol Verlaine meghalt, és amelynek emeletén dolgozik, hideg van és drága a tűzifa. Hopp itt jártam is. A rue Descartes-ra gondolok, a házzal szemben van egy hangulatos kis bisztró, olcsó a bor és finom. Ilyenkor még csak lézengő diákok lesznek ott. Táskámba csúsztatom a könyvet meg a piros füzetet, vállamra vetem, de lecsúszik. Merde de putain, c’est inaccrochable, mormogom, és megindulok a Panteon kupolájára nyíló kapu felé.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.