FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa XII.

Van nekem éppen elég olvasatlan könyvem, éppen elég nyelven, amelyeket úgysem fogok sosem érteni, már a magamét is csak törve beszélem. 

Pedig itt van a kedvenc antikváriumom az Odéon tér sarkán, ahol az elegáns idős úr mindig apró kockás sálat visel az ingje gallérjában (tipikus párizsi sikk), és ráadásul érthetően beszéli anyanyelvét (az öregek valahogy mindig érthetőbben beszélnek), amelyen én leginkább csak muszájból mondom el a szükséges minimumot – szándék, szerző, könyvcím, köszönet. Két percre van innét, gondolom, míg battyogok a rue de Vaguirardon, háromra pedig a Gibert Joseph a Boul’ Mich’-en, az az igazi ötemeletes könyvkánaán, ott még beszélni sem kell, csak bóklászni, mint egy turiban. 

Ellenállok a kísértésnek, élvezem a kora őszi napfényt, elmegyek a Szenátus előtt, feltűnik a Luxembourg-kert zöldje a kerítés mögött, és egyszerre csak nem tudok továbblépni. Egy angol könyvesbolt kirakata előtt értem meg, a Sátán beszéli a nyelvem. Csak a paraszt megy könyv nélkül a Luxembourg-kertbe, súgja a fülembe, már ha egyedül van, megfosztva a gáláns társalgás lehetőségétől. Parasztra pedig az úri kertben nincs szükség, vannak ott kertészek elegen, a pálmák alatt feketék vágják egyenletesre halk gépekkel a füvet, a Panteon felé nyíló kapu kolonizációra és rabszolgaságra emlékező szobra óriás láncszemekből álló plasztikája alól pedig uniformisos rebeu-k hárítják a felgyülemlett leveleket. Kelet-európai paraszt vagyok, nem érdekel, felelem a nyelv sátánjának, hagymát kapálni megyek, méghozzá tíz ujjal a kert antikizáló szökőkútja alá, hogy teremjen is valami igazán ebben a burzsujparadicsomban! De a kirakat pompája lefegyverzi az érzékeim. 

Belépek a piros taligáról elnevezett könyvesboltba. Párizsról igen, de nem útikönyvre gondolok, valami irodalmi dologra, semmi travel guide. Esetleg, hogy hogyan látják a költők a Várost. Próbálom leírni az elárusítónőnek, hogy mit keresek, bár számomra sem világos, legalább beszél(get)em a nyelvét. Megértően mosolyog, haja derékig ér, látszik, a beatkorszakban volt fiatal. Érti, de szabadkozik, hogy pont most kevés a könyve, árut vár. De azért ajánl. But you are a writer also, am I right? Kiszúrta, beszélgetésbe bonyolódunk. Yes, I was in Slovakia once, in… Prievidza. Meglepettségem nem rejtem véka alá. Fejemben megszólal a Karpina slágere, amely halhatatlanná tette e város nevét. Milyen pontosan ejti ki a neveket, Mečiarét is például! Mondom, hogy hippi, ismeri Peter Lipát, exférje zenész, vele járt a kilencvenes években Szlovákiában, after the velvet revolution, fogalmaz, először hallom e kifejezést angolul, milyen szép. Zavartan próbálom meggyőzni, hogy azóta sok minden változott, miközben Kuciakra gondolok. Igen, Pozsony is, mondom, igen, ott éltem, bár most Szarajevóban. S ott milyen? Nem először jársz Párizsban, igaz? Ő már tíz éve itt van. Mondatok köreit járjuk, miközben kiválasztom Gertrude Stein Paris France és E. Hemingway A Moveable Feast (Vándorünnep) című könyvét. Good choice. Úgy döntöttem, amerikai intellectual travelerre játszom. Igen, átmegyek kicsit a Luxembourgba olvasni, mutatok a kirakaton, úton, kerítésen túli lombokra. Csak a magányos ember olvas, jut eszembe. 

Az elveszett nemzedék Párizsa – állítólag Stein nevezte őket így – kettőjükön túl Ezra Pound, Scott Fitzgerald, John dos Passos, Ford Madox Ford és a The Translatlantic Review, Stein szalonja, és Sylvia Beach Shakespeare and Company könyvesboltja és kiadója. Utóbbi nem azonos a maival, a Notre-Dame-mal szembeni turistaparadicsommal, eredetileg itt volt kétsaroknyira. A Hemingway-könyv borítóján az a kép szerepel, amelyen a bolt bejárata előtt áll az író. Bár itt már idősebb, biztosan későbbi, mint amikor itt élt, gondolom, míg a terminál fölé tartom a bankkártyám. A húszas évek első felében még fiatalemberként senki sem ismerte, cikkeket írogatott, igyekezett függetlenedni, szabadúszni.

Kellemes olvasást, nyújtja át a szatyrom. Mellesleg, Gertrud Stein ott szokta sétáltatni a kutyáját, Hemingwaynek is szokásos megállóhelye volt, útban Stein szalonjába a rue de Fleures-ön – ez is pár saroknyira van. De amit a könyvben nem fog elolvasni, folytatja Joan (ezt a nevet adtam neki), azt egy kedves anekdota meséli el. Egy krízisidőszakban éppen a Luxembourg-kert mentette meg az éhezéstől Hemingwayt. Fiát, az akkor tán egyéves Bumbyt tolta kocsiban a kertben, amikor eszébe jutott a zseniális ötlet, hogyan szerezzen valami kaját, amelyet hazavihet Hadley-nek. Csak egy zacskó magvat kellett szerezni, arra már odaszálltak a galambok, s akkor csak le kell lepni őket, és nyekk, és mehet szépen becsomagolva a kocsi alá. A parkőrök, ezt jól kifigyelte, négykor, a váltás idején elmennek egy pohárkára a közeli bisztróba. Aztán hazatolta Bumbyt, és alatta a bebugyolált galambtetemeket. 

Én eddig valahogy mindig azt hittem, ebben a városban csak azok a költők éheznek, akik keletről jöttek – ez már csak jóval később jut eszembe a parkban, miután elmélyültem a könyvben. S a galambos sztorit persze nem, de a nyolcadik, Hunger Was Good Discipline című fejezetben megtalálom a problémát. Sétaként írja meg, az Obszervatóriumtól indul, akár én a múltkor, majd a kerten át, s pontosan leírja, merre kell tovább haladni anélkül, hogy illatozó étterembe vagy boulangerie-be ütközzön az ember (rue Férou a Saint Sulpice tér felé). Betér Sylvia Beach könyvesboltjába is, aki arról faggatja, eleget eszik-e, olyan sovány, mi volt ebédre, még nem vagyok éhes, feleli ő, micsoda, délután háromkor, kérdezi Sylvia. Az éhség útja, amelyet az ebéd nélküli napok szigorának tapasztalata állapított meg. Azt kellene végigjárnom, korog a gyomrom, és mindjárt három.