FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa XI.

Eredetileg nem is akartam a Notre-Dame-ról írni, költőinket követve tudva le a kötelező kört, a bedekkerek első oldalát elvből átugorva, a Város (a világ?) legtöbbet fotózott épülete felett pedig szépen átsiklani. Túl közhelyes, s különben is itt volt, és itt lesz, akkor is, amikor már alulról szagoljuk. Most már, persze, bánhatom e hozzáállás következményét, hogy nem mentem be, amikor még lehetett volna, hogy nem voltam hajlandó keleti birkatürelemmel beállni téglának a turistahadak sorfalába, mentegethetem, hogy voltam régen, évekkel ezelőtt, amikor először jártam a Városban, hogy belülről nem olyan nagy szám, mint kívülről, meg hogy majd átsétálok a túlparti Saint-Séverinba, ha káprázatos, mégis otthonos gótikus beltérre vágyom. 

Aztán teltek a napok, a lángok és a füst elültével, a koromfedte realitást szemügyre véve, jött a megrendülésre a relativizálás. A huszártorony egyébként is késői hozzátoldás, ó, sok mindent túlélt már a Miasszonyunk katedrális, pláne, amikor félromos állapotban a forradalom dúlása után raktár volt. Az egyik cikkíró a tálibok rombolásához hasonlította az esetet (azért hadd tegyük hozzá, hogy a másik, és ráadásul szimbolikusan sokkal jelentősebb Saint Denis-i katedrális jobban megsínylette: a régi királyok sírhelyeit is meggyalázták, maradványaikat széthányták). Ami, persze, hülyeség – miért kell mindig össze-vissza hasonlítgatni? A tálibok rombolása a vallásos, forradalmi képrombolásból fakad, míg a Notre-Dame rombolása a Nagy Francia Forradalom esetében ezzel ellentétes elvakultság: a szekularizáció szélsőséges megnyilvánulásáról van szó. Ez pedig, valljuk be, akár szégyenkezve, sokkal inkább a nyugati civilizáció, és zászlóshajója, Párizs identitásának része, mint a manapság üres pufogtatássá és hervadt szóvirággá fajított keresztény civilizáció. A századok hatalma nem fogott a katedrálison, vethetjük ellen. Az elméken meg annál kevésbé. Jöttek a hoaxok a gonosz muszlim gyújtogatókról, akik Antikrisztus-prófétájuk nevében munkálkodnak. A középkor talán sosem fog véget érni, nesze neked szekularizáció. Majd végül a rövid idő alatt összegyűlt oly magas összeg. Ja, hogy hirtelen annyi pénz van, amely egy krízisbe roggyant országocskát is kisegíthetne? Hogy ebből meg lehetne tisztítani a Csendes-óceánt az ott úszó szemétszigettől, amely nagyobb, mint Franciaország? Hogy ennyi részvét akkor sem szorul az emberek szívébe, amikor tömegek pusztulnak és városokat bombáznak le – vigyázó szemetek most épp Tripolira vessétek, és Jemenre, és Malira, és a rohingyákra satöbbi. Ebbe azért szorult némi keserű igazság. Vajon mennyit ér Isten háza, ha az Ember otthonát égetik fel?

S talán azt sem árt tudatosítani, hogy a civilizáció templomává, a kultúra csodájává nem pusztán az Istennek házat építő középkor távoli világának emléke miatt vált a Notre-Dame, az idő szobra. A róla való gondolkodás avatta azzá. Vagyis a költők szava. Victor Hugóé mindenekelőtt – ezekben a napokban könyve eladási rekordokat dönt. Az a regény, amely elválaszthatatlan a katedrálistól, és amellyel, ha nem emeli fel a szavát, kitudja, meddig roskadozott volna még az akkor romos katedrális. Melynek falán az ananké szót találja a narrátor: „Eltűnt az a szó is a templom faláról, s meglehet, hamarosan eltűnik a föld színéről maga a templom is.” Előszavában a nagy író mellett a harcos műemlékvédő is hangot kap. 

És rengeteg szót tapasztottak a költők a katedrálishoz, s inkább mintha ezekből, mintsem kövekből épülne fel. A romantikusok rajongása rakta szövegkatedrális legszebb köveit. Elég csak előző feljegyzésünk költőit vallomásra fognunk a Luxembourg-kertből. Théophile Gautier hosszú verse, amely Hugo könyvére való utalással indul, pazar ragyogásával áradó költői leírással építi meg a templomot, mely „A költészet világa e prózai világban” (Monde de poésie, en ce monde de prose).

„Dobd el a rémes újságot, vidám / fehér felhőt lenget a Notre-Dame; / ne gondolj másra, ülj le, nézelődj, / figyelj! mert holnap úgyis nélküled / bomlik a tér fölött a szürkület.” Ezt már Radnóti írja az utóbbi feljegyzésben idézett Cartes postales kisciklusában. A szavak az események tükrében átértékelődnek. Nemcsak nélkülünk, hanem a katedrális nélkül is bomolhat holnap a szürkület. Most már más látvány fogad majd, ha a Quai Montebello kőpadján üldögélek szusszanni, olvasni néhány oldalt, bejegyezni a noteszembe ezt-azt, hogy aztán a bal partról a Citén átkelve tovább induljak. Gondolom, míg Radnóti sorai jutnak eszembe, a tévében nézve a lángok pusztítását. Január végén a hó olvadt a tetőn, s a vízköpő szörnyek torkából permetező cseppeket szórta rám a csapkodó szél, amikor a templomot kerülve folytattam utam. A kép még a mobilomban van, nézem a cseppeket, a képernyőn a lángokat. A bejáratnál mindig megállok. Az utolsó ítélet szcénája az angyalok és ördögök lenyűgöznek. Alattuk az erények és bűnök allegóriáiban, a zodiákus jegyeiben egy letűnt nyelv néma ábécéjét silabizálja a szemlélődő.

Gérard de Nerval is írt verset a Notre-Dame-ra, amelyben pusztulásának víziója a lángok tükrében ma már átértelmeződik. A szavakból rakott katedrális sosem dől le, ám a szavak értelme gyúlékony. „Vén már a Notre-Dame, s bár rémlik pusztulása, / mégis ő volt, ki rég Párizst születni látta. / […] S akkor nagy sokaság özönlik mindenünnen, / s a rettentő romot bámulják egybegyűlten. / Merengnek, s mert Hugót olvasta mindahány, / az agg bazilikát újra látni véli, / olyan, mint hajdanán, a nagyszerű, a régi! / Ott áll hatalmasan, mint egy halotti árny.” (ford. Tóth Judit)