FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa X.

A párizsi meridián mentén haladok, amelyet a napkirályi aranykor kellős közepén, Jean Racine debütálásának évében (ekkor írja az Andromachét), 1667 napfordulóján határoztak meg az akkor még csak épülő Obszervatórium pontjából kiindulva. S bár később a greenwichi délkör lenyomta a párizsi meridiánt, nyomait ma is megtaláljuk az átszelt városban – a déli mérföldköve a  Parc Montsouris-ban áll a Boulevard Jourdan mellett, az északi piramist formázó pedig a Montmartre-on a Moulin de la Galette mellett. A város dzsungelében pedig az utcakövekbe illesztett ARAGO feliratú medalionok jelzik, itt is, ahol most lépkedek (Avenue de l’Observatoire bal oldala), vagy épp a Louvre üvegpiramisa mellett. 

Rituálisan közelítem meg a költők városának szívét, az oda torkolló aortán keresztül lépek be, tar fák alatt, a szárazan hallgató obszervatóriumi szökőkútnál mélázok. A zöld moccanatlanságba merevedett mitikus allegóriák alakjai tartják vállukon a világgömböt, melyet az állatöv fog körbe. Alattuk a hetyke halfarkú lótritonok nyitott szájába képzelem a nyári vízsugarat. (lásd a képen) Aztán végig az allén a négy oszlop és a négy szobor mellett – az Éjszaka, az Este, a Dél és a Reggel. A sarkon túl a Sorbonne szláv intézete, a parkban vasárnapi, téli kihaltság, unokákat terelgető nagymama, és egy sportember húzogatja fel szépen gondozott felsőtestét (brrr) a tornaeszköznek odaszerelt vasrúdon. 

A Port Royalnál vásárolt croissant-om lassan kihűl. Átvágok a rue August Comte-on, a sarkon üdvözlöm az egykori École Coloniale kecsesen orientalizáló épületét, s máris belépek a Luxembourg-kertbe, a sarkában forgácsra vágott egykori karácsonyfák halomba gyűjtve várják, hogy humuszként újrahasznosítsák őket. Keresek egy padot, könyvet kotrok elő, s míg az oldalakat keresem, a dermedt croissant-om rágom. Hirtelen mindent elönt a napfény.

Már Diderot is ide járt filozofikus sétákat tenni, akárcsak barátja, Rousseau, míg a szomszédos rue Victor-Cousinban lakott, épp ilyen időben Vergiliust olvasni. S hogy hány regénynek vált később helyszínévé a park, bele sem merek gondolni, hogy Jean Valjean is itt sétafikált, Lucien de Rubempré itt olvasta fel szonettjeit Lousteau-nak, des Grieux pedig apjával találkozott itt. 

Igazán csak a romantikusok szerettek bele a kertbe. Georges Sand például szintén ide járt friss levegőt szívni, ha nyugalomra vágyott. A kert keleti bejárata mellett állítottak szobrot neki születésének századik évfordulójára, 1904-ben. Nem szeretem a szobrot, valahogy túlságosan lányos, sokkal inkább a nő lirizáló-mitizáló jellege csillan meg, semmint az irodalmár szorgalma és zsenije. De „nem éppen sikerült szobrát meg lehet bocsájtani”, mondhatom Ady nyomán, aki első párizsi tartózkodása idején részt vett a szoborleleplezés ünnepségén, s cikket is ír róla a Budapesti Hírlap június 5-i számába. Fanyalgásának is hangot ad: „Egy csoport diák és diákkisasszony lelkesedése, tapsa, éljenzése melegítette föl olykor-olykor egy kicsit a rideg ünnepséget, melynél sokkal melegebbet érdemelt volna az asszony, kinek páratlanul meleg szívét, jóságát és nemességét még a talentumánál is jobban emlegették az ünnepség szószólói.” 

Vissza a romantikusokhoz. „Toute petite fille, elle allait du beau temps / Á son aise jouir et folâtrer longtemps, / Longtemps, car elle aimait à l’ombre des feuillages / Fouler le sable d’or, chercher des coquillages…” – írja Théophile Gautier. (Minden kislány itt sétál jó időben, nyájasan játszanak, soká mókáznak, sokáig, mert szeretik a lombok árnyékát, az arany fövenyt tapodni, csigaházat keresni.) 

A kertben viháncoló lányok képe két évvel később Gérard de Nervalt is megihlette. A Fasor a Luxembourg-kertben című rövid vers első versszakában a kezében virággal madárként elillanó lány képe a vers zárlatában a mulandóság metaforájává válik: „De nem, – az ifjuságnak vége… / Isten veled, te röpke fény, – / leány és illat, égi béke… / eltünik, – s visszaint felém.” Ennyi volt a rövid napfénynek is, újra borongnak a fellegek a tar ágak-bogak felett. Radnóti fordítása gyanút ébreszt, hiszen nemcsak a franciák irodalmában volt jártas, de azok városában is. 1931-es látogatása rengeteg új inspirációt hozott, Apollinaire-t például, és a gyarmati kiállítás okán a törzsi költészet iránti érdeklődést – s több verset is ír ekkor. Hat évvel később Gyarmati Fannival töltöttek egy hónapot Párizsban, s majd’ minden nap kijöttek a kertbe felüdülni (itt laktak pár saroknyira). „Délelőtt a Luxembourg-ban üldögélek és olvasok. Jólesik az önámítás, hogy idevalósi vagyok” – írja Fanni naplójában (’37.07.07). Talán a „helyismeret” is számításba vehető Radnóti Nerval-fordítása kapcsán, annál is inkább, mivel maga is ír egy négysorost Jardin du Luxembourg címen: „A gyermekek turkáló ujjain / még vígan perg a friss homok, / de hívogatják őket már kötéseik / mögül a tűkkel dolgos asszonyok.” Ahogy az unokákat terelgető nagymamákat elnézem a hideg padon üldögélve, az jut eszembe, hogy az öt rövid versikét tartalmazó, apró élet-mozzanatokat rögzítő Cartes postales című rövidciklus üde nyári világa, amelyet a ’37-es ittlét idején írt Radnóti, mennyire más az utolsó versektől. Hét év választja el egymástól a két világot, amely nem hasonlítható, s nem állítható viszonyba. Pedig a cím ugyanaz: Razglednicák.