FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa VIII.

Heine bűnlistáját könnyű kitalálni. Zsidó volt, ráadásul kikeresztelkedett, s amellett, hogy a dicső Németországról gyakran még a keresztvizet is leszedte, a szocializmussal szimpatizált és Marxszal cimborált. A rendszer kiírta őt az irodalomtörténetből, köteteit tűzre vetették, amit pedig nem lehetett kiirtani, elhazudták: a Loreley ismeretlen szerzemény lett a nép ajkáról. 

Faludy sorpárja régmúlt ifjúságára emlékezik vissza. A hírnevet meghozó Villon-átköltései József Attila fordításai után fordulópontot jelentettek a magyar Villon-recepcióban. Megjelenése (1937) után egy évvel Párizsba emigrált a költő. Villonnal párhuzamosan Heine Németországának átköltésén is dolgozott, amelyről egy későbbi kiadás jegyzetében írja: „Heine hosszú versét rendkívül szabadon költöttem át, bunkónak a hitlerizmus ellen.” 

Hova máshova mehetett volna, mint az emigránsok városába, a par excellence emigráns-költő Heine városába, aki zsidónak nem volt jó, kikeresztelkedett, kereszténynek nem volt jó, mert vallástalan volt, romantikusnak sem, mert hamar kijózanodott, bonapartistának túlságosan szocialista volt, saint-simonistának viszont túlságosan polgári, versben túl prózai, prózában túl költői, német géniusz és francia szellem – s még sorolhatnánk a sztereotípiákat. Hová mehetett volna ez az összeférhetetlen költő, ha nem a költők, Musset, Sand, Gautier, Béranger, de Nerval városába. 1831-ben érkezik a forradalom után, s később itt kötnek ki a lengyel emigránsok is, Chopin például, hogy Heine körénél maradjunk. 

Élete következő huszonöt évében már csak párszor tér haza, szinte lopva. A Németország. Téli rege című ciklusa 1844-es hazaútját írja meg. Először búcsút vesz „tündér Párizsom”-tól, majd minél közelebb kerül Hamburghoz, annál erősebb az iróniába szelídülő keserű kiábrándultság. Útközben leszámol a romantika kísérteteivel, a Kyffhäuser-hegy gyomrában alvó Rőtszakáll császár árnyával, aki hiába várja visszatérését – ha lesz aranykor a jövőben, ahhoz már nem lesz szükség császárokra. A szülői házban is elmarad a nagyjelenet. Míg anyja unszolására beszél evés közben életéről, a banalitásokat átmelegíti a fájdalmas szeretet. Faludy keze nyomán József Attilára kell gondoljunk: Anyám csak egyre súgta: „Drága gyermek”, / s én ettem, némán ettem a halat.” Később a városban a régi idők nyomát keresi (a nagy tűzvész után), barátai jutnak eszébe, cenzora háza. Hol van…? Kérdezi egyre, mint a világi idő mulandóságán merengő középkori költő, mint egy Villon („Où sont les neiges d›antan?”). S aztán a város istennőjével, Hammoniával randizik, aki a régi allegóriák karikatúrájaképpen túl sokat fogyaszt a rumból, és nem spórol be-beszólogatni Párizs, a bűnös város rovására. Talán nem is a furfangos társadalomkritikát kell látni a ciklusban, hanem az idegenség, a sehová sem tartozás litániáját – miközben erről egy szó sem esik a költeményben. 

Heine emigrációja talán félig-meddig választott volt. Bár egyáltalán nem idealizálta Párizst, tudta, hogy itt alkothat nyugalomban és szabadon, itt fogalmazhatja meg társadalomkritikáját szabad kézzel, itt fejlődhetnek a londoni utazás csalódása után politikai nézetei. „Minden éjszaka álmodom, csomagolom a bőröndömet, s Párizsba utazom, hogy friss levegőt szívjak, hogy teljesen átadjam magam új vallásom szent érzéseinek…” – írja indulása előtt egy levelében. Persze az eljövendő évek során ez a rajongás sokszor módosult, a szabadságvágy viszont soha. S talán épp ez volt az, amely az emigráns költők előképévé avatja.  

Faludy szonettjéhez visszatérve: a folytatás már egy más emlékidőbe csusszan át. Valamikor a háború után járunk, a temetőőrrel beszélget, kiderül, hogy a megszállás idején sűrűn látogatták a sírt német katonák. Igaz, virágot nem hoztak. „»Tudja, miért?« – sziszegi. »Mivel a virág drága.« / Szomorúan néztem az aljas franciára” – szól a vers csattanója. Úgy látszik, a Heine-kultuszt nem lehetett megregulázni a rendszer emlékezetpolitikájával.

Egy másik magyar költő, aki maga is többször megfordult Párizsban, szintén írt Heinére egy verset, a magyar irodalom talán legviccesebb és legtragikusabb versikéjét a vészjósló 1939-es évben. Radnóti Miklós, mert róla van szó, több dologban is osztozott Heinével, vele és Faludyval szemben azonban nem emigrált, amikor kellett volna – s ez életébe került. 

Megboldogult az Úrban / Heine

Kárhozat jusson néki, de / hely ne

a Reichsdeutche Literatúrában.

// A gyerek kérdez: 

Miért? Mert megholt? / Zsidó volt! 

Zsidó volt? Heine? / Ejnye. Ejnye…