FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa IX.

„Dans les forêts de mémoire,

L’homme plante ses territoires

Et l’arbre enfant, né des orages,

Découvre l’âme du feuillage

Blottie au cœur serré des soirs.

/ L’arbre se souvient de l’amande,

De la nuit lente des racines…”

Nem tudok szabadulni e soroktól már néhány éve. Most egy fénymásolaton kerülnek elém, rajta tollal krikszkrakszok, nyilak, szavak jelentése, ceruzával itt-ott sorok írva a nyomtatottak mellé. Egy fordítás bevégezetlen feladata. Évek óta tart, mióta beleszerettem a versbe egy koranyári reggelen a Luxembourg-kertben. A verssorok és a kert fasorai azóta elválaszthatatlanok, egyik a másik emléke lett. A Mauritiuson született és Párizsban, a kilencvenes évek elején elhunyt szerzőjéről, Jean Fanchette-ról, aki pszichoanalitikus is volt, azóta sem derítettem ki többet. Nem is érdekel. Versekért jön, és versekért tér vissza az ember a Luxembourg-kertbe, a költők városi dzsungelének szívébe, ahová az emlékeket ültetik. Organikus irodalmi rezervátum. Sosem fogom befejezni, ez már csak szuvenír marad, sóhajtok, és visszacsúsztatom a lapot a helyére. De nem hagy békén a dolog. Kisvártatva előkeresem az antológiát, amelyben megtaláltam azon a luxembourgi reggelen. (Poèmes et récits d’Afrique noire, du Maghreb, de l’océan Indien et des Antilles) Egy platán-levél hullik ki a lapok közül. Terepmunka, helyszíni gyűjtés. 

Bár ez már egy későbbi időből származik, mint a könyv, egy őszi sétából, amikor a Vyšehrad bronz gesztenyefáitól átruccantam ide a réz platánok alá. Emlékszem, az első nyári látogatáskor a RER B-n utazva a híreket görgettem a telefonomon, dohogtam, megint fákat vágtak Pozsony belvárosában, ráadásul épp a Comenius Egyetem környékén, amerre oly sokat jártam nemrég. Lám, mifelénk kivágják a fákat, ebben a csodás flegma városban pedig gondozzák – gondoltam, míg befordultam a Boul’ Mich’ és a Vaugirard sarkán. Ha elég hely van egy fához, itt biztosan zöldell egy, dohogtam az egyetem lemeztelenedett szürke falára és az aljában a földdel egyenlővé tett tönkök képére gondolva, amelyet a hírhez csatoltak. Aztán a park zöld vasszékébe helyezkedve a friss reggeli napsütkérezésben kinyitottam az imént vásárolt antológiát, hogy aztán máig sem tudjak szabadulni Jean Fanchette soraitól. A költők fákról írnak verseket. Kit ihletnének meg szürke egyetemi falak? 

Most forgatom az őszi platánlevelet, és egy másik vers jut eszembe róla, A platánfa álma Adytól. 

„Két lábam elhült s szétbomolt 

Gyökerekként a mélybe szállva 

S itt állok a fehér mezőn, 

Mint árva platán-fa. 

/ Girhes, szomorú derekam 

Szökkenve büszke lombot ontott, 

Lombom a felhőket veri 

S elhagytak a gondok.”

A Fanchette- és az Ady-vers, a levél és a kéziratlap, a fa és az ember, az irodalom és az élet, a civilizáció és a természet, Párizs és a Luxembourg-kert satöbbi.

Olyan ez a par excellence franciakert mint az egész város. Elegáns és gondozott, jól viseli magát, modora kissé rideg, de illendő, arisztokratikus, de nem sznob. Itt írta versét Ady az egykori Gambrinusban (ma pizzéria van a helyén), ahonnét a kert fáira lehetett látni, hasonlóan a Párizsban járt az Ősz címűhöz, amelyben a „tréfás falevelek” alighanem a kert platánfáiról szabadultak el. A Vér és Arany nyara, az 1906-os évé forró volt, s korán jött az ősz. Mindezt párizsi barátai, Bölöni György és későbbi felesége, Itóka visszaemlékezéseiből tudjuk. „De azért ezt a két platánfát – egy augusztusvégi, zöldfényű holdas estén, együtt hárman kint üldögélve a kis brasserie előtt – mégis meg kellett, hogy lássa. Tökéletes szépségük már emberként szólt hozzá: isteni, égi, földöntúli, álombeli, de emberként. Mi a sudáran kinőtt, hatalmassá fejlődött, büszkén szép, dúsra ágaskodott, lombosodott fát láttuk benne. Az olyan pompázatos fát, amilyet inkább csak a régi művészek elsárgult metszetein szoktunk látni” – írja Itóka. Bölöni könyvében ráadásul André Kertész (!) fényképén láthatjuk is a két fát. 

Forgatom a platánlevelet, mint egy megszikkadt emléket, a csúcsai letörtek már, nem fért a lapok közé teljes terjedelmében. „La nuit lente des racines”, forgatom a sort magamban egyre. „Gyökerekként a mélybe szállva.” Igen, a föld sötétje, amelybe a gyökerek kapaszkodnak, mindenhol egyforma. Ugyanaz Mauritiuson, ugyanaz a Szilágyságban, ugyanaz a pozsonyi vagy a párizsi flaszter alatt. Akár a költészet. Ezeket a sorokat nem fordítom le. Soha.