FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve XI. / A dervis

Élt egyszer Isa bég zavijájában, derviskolostorában egy ritka szavú vén dervis, Ibrahim, akit éppen mivel olyan csöndes és jámbor teremtés volt, Tihibrónak becéztek. Ennek a Tihibrónak vénségére a legfőbb időtöltésévé vált, hogy a zavijából naponta felsétált a folyó mentén a Kecske hídig, s annak közepén időzött órákig.

Nem csinált mást, mint a folyó irányával szemben a völgy fölé magasodó keleti hegyeket, a sasok és hollók röptét, a felhők alakját és árnyékát fürkészte, míg a hídon kereskedők szaladtak a városba a pénzük után, a bégek behajtói tértek vissza vidékről, pasák indultak kíséretükkel Sztambul felé, pásztorok hajtották át nyájaik, futárok rohantak fontos üzenettel, paták dobogtak, talpak csoszogtak a híd útjának kaldrmáin, öklömnyi macskakövein. Mindez éppen úgy nem számított, mint a part menti taslihánból, kő fogadóból hallatszó korhely dőzsölés, vita, viccelődés, énekszó, duhajkodás, vagy Szimán paraszt guzlájának nyekergése. Tihibro csak állt a híd közepén s a távolba meredve fürkészte a keleti látóhatárt, miközben teszpihjét, imafüzérét morzsolgatta.

Egy napon, amikor éppen így lakozott a hídon, a pasa haladt át azon kíséretével. A pasának nem tetszett az őgyelgő dervis. Végül elfogatta, s az őrök a színe elé vitték. „A híd az átmenetet szolgálja, nem a rajta való veszteglést” – szólt Tihibróhoz a pasa. Mire az kisvártatva csendesen így válaszolt neki: „Nézz magadra, lám, hogy megragadtál a dunyalukban, evilágban, mintha sosem kellene végigmenned rajta.”

A hallgatag Tihibro hosszú életet élt. Már a káundká idők jártak, amikor egy augusztusi délutánon a kolostorudvaron üldögélve szundítása, azaz imádsága után nem tért magához. Ekkor már olyan vén volt, hogy csak a legöregebb dervisek emlékeztek Tihibro utolsó útjára a hídhoz, amely bokatöréssel végződött. De nem számított, Tihibro még a köveinek számára is emlékezett, Tihibro, szelám poraira, ekkor már maga volt a híd. Átkelésének pillanatában szivárvány tűnt fel Szarajevó fölött. Jóval a halála után értették csak meg azok az ifjú dervisek, akik még ismerhették a vének történeteit hallgatva, hogy Tihibro evlija szent ember volt. Csöndesen csusszant ki e világból, akár a híd pillérén felcsapódó hullámtaréj, hosszú élete alantas pillanatnyiság csupán az Uzvišeni, a Magasságos tekintete előtt. Csak egyetlenegy történetet tanított a derviseknek Tihibro, elhamdulillah!

Vegyük például a híd történetét. A Setjtán, legyen átkozott a neve, mivel mindenünnen kitagadtatást nyert, s még Ádem atyácskánk előtt is fejet kényszerült hajtani Allah, dzseleszanuhu kegyelméből, a világi zajlásban kényszerült hajlék híján lakozni. Bosszúból megrontotta a földet, amerre csak járt. Hegyeket és völgyeket, szakadékokat és szirteket teremtett, hogy ellehetetlenítse az útonjárót. Allah, dzseleszanahu ekkor elküldte a földre angyalát, melekjét, Dzsibrílt, aki kiterjeszette a szárnyát a völgy szakadéka fölé, hogy a híd ívelésével átmenetet teremtsen a két part között. Szubhanallah!

Egyetlenegyszer tanította csak a derviseket Tihibro, ám akkor mindenki köré gyűlt. Így szólt. A híd könnyedén és erőteljesen lebeg a folyó felett, akár az ar-Rahím, a Könyörületes melekjének, angyalának szárnyai. Összeköti a partokat. Ám csak azután válnak partokká a partok, hogy összeköti őket a híd. Szembenállásukat a hídon való áthaladás oldja fel. A másik oldal a híd által válik túlsóvá. A híd elviseli az égi időjárás viszontagságait, és a földi áradások megpróbáltatásait. A talpak megalázó csoszogását és a jégzajlás töredelmességét. A híd ennélfogva az evliják legfelsőbb deredzsájába, a szentek legfelsőbb karába tartozik. Boltívei úgy hajlanak meg, ahogy a namaz, az ima idején leborulunk. A folyó áramlása az abdesztre, az ima előtti mosdásra tanít: a világi rohanás fenti lábnyomait valójában a lenti folyó mossa el. A híd folyni hagyja a folyót és egyúttal lehetővé teszi a halandók útját, hogy országról országra menjenek és utazzanak. Vajon az útonjárók általmentükben felfigyelnek-e rá vagy elfelejtik, hogy úton vannak az utolsó híd felé, alapvetően arra törekszenek-e, hogy alantasságaikon túllépjenek, és magukat a Könyörületes irgalma elé vigyék? A híd összegyűjt mint egy, az isteni elé átlendítő átjáró. A híd összegyűjti a maga módján keletet és nyugatot, a földet és az eget, az istenit és a halandót.

Két vén dervis, Hadzsi Húszo és a kolostor sejkje, Omér álldogáltak a Kecseke hídon, és emlékeztek Tihibro és a pasa történetére. Lám, hallgatagok a bölcsek, hiszen írva van, „És hogyan lehetnél türelmes azzal kapcsolatban, amit nem fogsz fel tudással?” Mondta Hadzsi effendija, és hozzátette: Mert evilágról és az eljövendőről tanította a dervis a pasát, a dunyalukról és az ahiretről. S Omér effendija hozzátette: Ám ama napon, a kijámet napján nem lesz veszteglés a Szirát hídján, mindünknek által kell majd menni rajta. Na mojega dina, hitemre mondom, sokan lesznek, akik a dzsehenna mélységeibe alázuhannak, oly sokan! Mondta Omér sejk, s Hadzsi Húszo effendivel még soká nézték a keleti hegyek felett gyülekező fellegeket. Tihibróra gondoltak, a szent evlijára, szelám poraira, s mikor sűrűsödni kezdett a tmuša, a homály a völgyben, visszaindultak a zavijába, hogy az aksam namaz, az esti ima idejére visszaérkezzenek. Zajlott a jég, de morajába távoli, idegen zörejek is belevegyültek. A folyó áramával szemben álltak, a szent kibla felé tekintettek, s a keleti hegyekből az éjszakával közeledett a fegyverek ropogása.