FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve VII. / A török híd

Des Fossés 1807/8-ban a napóleoni Franciország követe volt, miután az Oszmán Birodalom Bosznia vezíri székhelyén, Travnikban nagykövetség nyílt. Ezt dolgozza fel Ivo Andrić a Trávniki krónika, avagy Vezírek és konzulok regényében, amelynek egyik szereplője éppen des Fossés. Akinek könyve az egyik első nyugati munka, amely Boszniát a teljesség igényével igyekszik bemutatni. Mintha először pillantana be a felvilágosodott Nyugat a bosnyák–oszmán sötétségbe. Bosznia két legszebb török hídját, a mostarit és a višegradit des Fossésnek eszébe sem jut a törököknek tulajdonítani – azt állítja, a görögök emelték a 11. századi bizánci dominancia idején. Pedig mindkettő a 16. század derekán épült, a Szulejmán szultán által építtetett mostari hidat annak halála, azaz a szigetvári csata évében fejezték be. A višegradi hidat Szokolovics Mehmed pasa építette, aki a közeli Sokolovići faluból származott, de Sztambulban a nagyvezírségig vitte. Mellesleg Szulejmán mellett harcolt Mohácsnál és Szigetvárnál is, így Zrínyi Szigeti veszedelmének egyik szereplője is egyben. Ugyanabban az évben, amikor a híd megnyílik, Rudolf császár Bécsből Prágába viteti a koronát. Szokolovics Mehmed budai pasa ekkor rendeli el, hogy a Szulejmán által dzsámivá konvertált budai katedrális mellé két minaretet emeljenek.

Des Fossés munkája mellett még rengeteget említ meg Boži­dar Jezernik, a szlovén kultúran­tropológus. A Balkán etnológiájáról szóló A föld, ahol minden fordítva van című könyvében egy teljes fejezetet szentel annak a ténynek, hogy a nyugati utazók a török hidakat sokáig másoknak tulajdonították, nem az oszmanliknak. Leginkább a rómaiaknak. Hiszen ki más lett volna képes ilyen időtálló, előkelő építményt létrehozni? Olyan monumentális szépséget, mint a višegradi, avagy olyan bájos kecsességet, mint a mostari híd szivárvány-íve. A vad törökök, akik csak pusztítani tudnak, vérben forgó szemmel kiáltva a takbirt, akik veréb módjára fészkelik be magukat a keresztény fecskefészkekbe, akik léhaságukban építés helyett csak leélni tudnak, biztosan nem. Jezernik persze egzaktabban fogalmaz, a nyugati antikvitás idealizált képéről, főleg a törökök démonizálásáról van szó.

Pedig ha összevetjük a máig fennamaradt római hidakat, vagy Nyugat-Európa középkori hídjait, a török hidak ezekhez képest sokkal szebbnek, kecsesebbnek, finomabbnak, előkelőbbnek tűnnek.

A mostari hidat Mimár Hajrudin építette, mestere Szinán, a szulejmáni birodalom főépítésze volt, aki a višegradi mellett még hét másik hidat is épített. Éppen Szinán mérnöki tökélye és ízlésessége írja fölül a démonizált nyugati képet. Az épületek könyve (Tezkiretü’l-Bünyan) című fiktív, Sai Mustafa Çelebi által írt önéletrajzában áttekinti egész munkásságát. Karrierjét is egy hídnak köszönheti. Amikor ugyanis Szulejmán harcot indított Moldvában a hitetlenek ellen, a Prut folyó partján megállni kényszerült a sereg. Egyedül Szinán tudott hidat verni a két part közé. Ezt ragyogó mecsetek, középületek és a bámulatos aquadukokkal kiépített isztanbuli vízellátó hálózat megtervezése követte. „Híd e mulandó világ a pusztulás árjában áll / Azok, akik ma kelnek át rajta, Istenbe helyezik bizalmukat s megszabadulnak.” – olvashatjuk a verssort Szinán életrajzában a Büyük Çekmece híd leírásánál. Az építmény az egyik legelragadóbb török híd, s nem is egy, hanem négy. Szinán ugyanis három művileg kialakított szigetre húzta fel a négy, középen emelkedő hidat, mely alakjában kimerevített hullámokra emlékeztet. Szinán fényes karrierje túlszárnyalta a nyugati hídépítészetet.
E szemszögből még groteszkebbnek tűnik, hogy a Nyugat később képtelen volt akárcsak elképzelni is, hogy efféle teljesítményre képesek lehetnek a vad törökök. A török híd viszont nemcsak építészeti artefaktum, de egy kultúra, egy múlt ikonja, sőt, szimbólum, amelyben a határok és átmenetek, a tovafolyó jelen és az örök maradandóság, a természet és kultúra szimbóluma. Érthetetlen rejtély, amelyről mondák regélnek. A török híd így válthatott a sok vallású és nemzetiségű, de egynyelvű, a kultúrák közötti határon átívelő Bosznia jelképévé, s nemcsak a višegradi híd krónikása, Ivo Andrić tollán, de költők során is. Délszlávul a „most” általánosan hidat jelent, de ha régi török hídról van szó, azt „ćuprijá”-nak nevezzük. Turcizmusról van szó: a köprü szó átvételéről. A híd perzsául egyébként „pul”, arabul pedig „kantara”. Ha azonban boltíves hídról van szó, akkor külön szót használnak: „kantara” – perzsául pul-i buzurg, törökül pedig büyük köprü, amely egyszerűen csak nagy hidat jelent.  

Egy ilyen kantara egyébként található Szlovákiában is. Kevesen tudják, hogy a legészakibb ćuprija, a legelfeledettebb és a legmagára-hagyatottabb török híd az Ipolyon található, Poltár részévé nőtt Zelenében, azaz Ipolyszelén. Az alatt a négy évtized alatt épülhetett, míg a régió török kézen volt, azaz a Fülek várának elfoglalása (1554) és a tizenöt éves háború egyik sikere, a vár visszafoglalása (1593) között eltelt. Noha írásos emlék nem említi a hidat, elképzelhető, hogy a szelei Ipoly-hidat a füleki bég építette, Musztafa Szokolovics (Szokolu), Mehmed unokaöccse, aki később sokáig budai pasa lesz, és aki ekkoriban a füleki szadnzsakban a legtöbbet épített: kikupáltatta a várat, Rimaszombat mellett erődöt emelt, dzsámit, karavánszerájt, hamamot alapított Füleken, Nógrádon, Szécsényben. Végezetül teljesen reálisnak tűnik, hogy az ipolyszelei ćuprija egy időben épülhetett a mostari, de még inkább a višegradi ćuprijával, akár ezeknek elhagyott, távoli, és elfelejtett unokahúguk, akit a hitetlenek hadai rabságba ejtettek.