FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve III. / A költészet

A Parc Montsouris lankáján leülök kicsit, nézem a Boulevard Maréchaux túloldalán a Cité Ü épületeit. Itt lakott J. miután Párizsba költözött. A zsákomból előkotrom a fekete füzetet, papírszeletek potyognak ki belőle, derékba hajtott, méretre vágott Ady-versek fénymásolata. „Ujjait mélyébe bemártja / Páris vagy az emberi Sors.” Az Ujjak a Szajnában-t hajtom ki, de képtelen vagyok végigolvasni a verset. Mert a rettenetes, végtelen ujjak az én belső Szajnámba karmolnak. Itt ültünk az első napon, mielőtt nekivágtunk a városnak. Nem tudom, e mondat igéit melyik múltba kellene franciára fordítani. Alighanem az áthidalhatatlan múlt időbe.
Fél órával később már máshol ülék. (jövőbe hidaló múlt) Rátaláltam az egykor egész Párizst övező kisvonat (hév?) sínpárjára, a század elején felszámolt Petit Ceinture leghosszabb nyilvános szakaszára. Egy rövid, lezárt alagútnál vezetnek le a lépcsők, a két sínpár között lépegetek kurtákat talpfáról talpfára. A monotónia megnyugtat, az idő folyik, míg megyek. Folyamatos jelenben. A franciában ilyen pont nincs. Le temps coule pendant je vais. Bimbózó akácfák mögött emeletek ablakain látok be, utcákon ívelnek át a viaduktok, alattam hömpölyög a forgalom. Pihenés közben rágúglizok az útvonalra, ekkor határozom el, hogy végigmegyek rajta egészen a Szajnáig, s aztán át Auteuil-be.

„Auteuil felé menet hallék egy hangzatot / Mely zengett súlyosan s olykor elhallgatott”, jut eszembe Apollinaire sora, míg futók hagynak le, de hiába kutatok, miközben leelőzök egy idős sétáló párt, feladom, hogy eszembe jusson a következő sor. Kutyások jönnek, kamaszok lógnak, egy öltönyös férfi telefonál az alanti utcára vezető vén lépcsőlejárat felett. Itt volt egykor az egyik állomás épülete. A Petit Ceinture egyes szakaszait nyilvános parkként nyitották meg. Újabb és újabb talpfákat hagyok el, újabb és újabb oldalakra vet a gúgli, koncentrálnom kell, hogy ne essek pofára – most, a pillanatnyi jelen időben. A Petit Ceinture Auteuil-be átvezető viaduktjának képét csodálom, az íveit, árkádjait. Az emeletes híd a mai Pont de Bir-Hakeim-re emlékeztet, az alsó szint az úti, a felső a vasúti, azaz metróforgalomé itt is, a viadukt azonban nem fém, de kőből épült. – Volt (lefejezett múlt).

A hidat ugyanis lebontották, s amelyet helyébe építettek, oda csak fél órával később lyukadok ki: a hatvanas évek elején épített Pont du Garigliano Párizs talán legjellegtelenebb hídja. Hiába azonos a hely, a gyönyörű viadukt már csak a régmúlt időben létezik. A bal parti hídfőnél állva végignézek a Szajnán.

És egy hang szólal meg a fejemben, a bevezető sorok anyám hangján, emlékezetében az idő elmosta a sorokat, sok-sok esztendőkkel (sic!) később az első versszak töredékei álltak össze új és új rendben: szerelmeink emléke mit takar ma, Szajna, fut a Szajna, a Mirabeau-híd alatt fut a Szajna, emlékeink zavarva, ráadás a jajra…

Az ott, a következő, felfelé az árral, a Mirabeau-híd lesz. Kecsessége, eleganciája csodálatra méltó, de máshol járok, a belső Szajna árja J. emlékének meghatározhatatlan múltjával hömpölyög. Hidegen hagynak a híd oldalán kapaszkodó allegorikus szobrok, s míg lenézek rájuk, a fényben csillogó hullámok futnak kiszámíthatatlan partok közt, hogy végül a tengernyi semmibe érjenek egyszer. Nem megyek át a hídon, helyette lesétálok a rakpartra, és míg elkapok egy tovafutó gondolatot, előkotrom a fekete füzetet, hogy feljegyezzem. Egy Ady-vers esik ki belőle, A nagy Híd című. „Távozó léptű férfi-ember / Nem tud átalmenni a folyón, / Csak kapcsolódó szerelmekkel / S hazugul is ragyogón / S igazán is hazugul.”

Az egyik legszebb hidas és szakítós vers, akár a Pont Mirabeau – hála minden „Tegnapi és mai” Lédának és Marie Laurencinnak. Nézem, ahogy fut a Szajna a híd alatt, zavar a zajlás körben, a forgalom árama éppúgy, mint a hullámok csillogása, és a belső bizonytalanságok moraja. Képtelen vagyok a moccanatlan méltósággal terpeszkedő hídra figyelni. Elfolyik minden, laisser passer – csak a hidak maradnak, meg én, je demeure. Látom, hogy J. online, miközben rágúglizok az Ady-versre. Írjak-e, hogy találkozunk-e ma, most már sosem szabadulok meg a bizonytalanságtól. Sosem fogom megtudni, melyik hídra gondolt Ady, csak hogy „életen ringva átvivő, támos hajói” vannak. Flâneur vagyok, nem maradok tovább, „távozó léptű férfi-ember”.

A Pont Mirabeau lefordíthatatlan, az igeidők miatt egyebek mellett, pedig ezek adják a pilléreit. A jó vers lefordíthatatlan, nem lehet áthozni a Másik nyelv túlpartjára. A jó fordítás olyan, mint a maradandó, kecses híd. A szerelem, az idő hullámtaréja folyik alatta. Folya. Folyék. Folyand. Foly. Sosem érem el a másik partot. Utam vesztve kerekedek Apollinaire nyomába Auteuil felé. Nem érdekel a Mirabeau-híd, úgyis csak azért építették, amiért Marie Laurencin a világra jött, hogy vers szülessen róla, a poézis diktátora vagyok, nem érdekel a Másik, csak az Én. A nyelv betűit jegyző én. Nincs már mit feljegyezzek a fekete füzetbe, így kényszeresen idézek:

L’amour s’en va comme cette eau courante
L’amour s’en va
Comme la vie est lente
Et comme l’Espérance est violente

Vienne la nuit sonne l’heure
Les jours s’en vont je demeure