FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Felszámolt temetők X. / Dévényújfalu

Rövidíteni kellene, gondoltam hirtelen, másodszor járok Dé­vény­újfalun, a temető mögött gondoltam átslisszolni, nagyon el nem tévedhetek. Aztán a sarkon túl, néhány lépés után jöttem rá, hogy figyelnek. Nem a kutyát sétáltató pár mögöttem, nem is a kocsival balra kanyarodó anya, sem pedig a biciklis úr. Ott figyelt a mező szélén, a fák alá húzódva szürke kövek csoportja, amikről nem lehet eldönteni, tanúskodnak-e, vagy csak épp őgyelegnek errefelé.

Az embernek talán biztonságérzetet ad, ha néhány holtat tudhat a talpa alatt. Mondom L-nek, amíg a kert felé hajt. Sőt, az egyetlen valamire való biztonságérzetet, amely azt bizonygatja, hogy nagy baj nem történhet velünk a világban, a talpalatnyi föld biztonsága és bizonysága végig, avagy a végig elkísér. Ott leszünk mi is velük együtt a talpunk alatt, a középkori Párizs letűnt nyomorultjaival, ha a Place du Bellay-n kávézunk, a régi muszlimánokkal és hős gázijákkal, ha épp Szarajevóban, a evangélikus tót munkásokkal a Récsei vámon, ha épp Pozsonyban, a prágai udvari zsidókkal, ha épp Žižkovon, vagy a néhai pesti polgárokkal, ha a Lehel téri piacon, sosem volt budaiakkal, ha épp a Gesztenyés kertben – vagy csak úgy, egy hajdanvolt ismeretlennel, avval, akivé egykor leszünk.

L. nem válaszol, azt hiszem retorikailag lőttem túl a célon. Temetőszövegek. Teszem hozzá tanácstalan zárlatként. Bocs, csak fáradt vagyok, mondja L. Majd alszunk a sírba'. Mondom neki Öreganyád mondatát, neki találtam ki ezt a szót, temetőszövegek. Az idő is az ő igaza mellett tanúskodott.

Miért nem érti senki útszéli nek­rofíliámat, töprengek, mikor L. megkérdezi, nem kellene-e abbahagyni ezt a temetősdit. De, definitívnye, hagyom rá, miközben a szürke kövek tekintetére gondolok. Az egykori zsidó temetőre emlékezik a felirat a jellegtelen fakó műkövön, mely maga is mintha sírkőnek hazudná magát. Néhány töredék-sírkő áll támogatólag körülötte. Hiába ismerősek a kopott, vésett betűk, nem állnak össze szavakká. Az egyik kő csúcsán ott az áldásosztó kohanita kéz. A kabbala szefiráit matató ujjak épp a kövek mögött álló panel emeleti ablakának peremén kapaszkodnak. Mellette egy másikon a Keter, azaz korona, a legfelsőbb szféra. A jó út felszámolt temetőn át vezet. Sírkövek, fák, csinzsák, tökéletes csendélet, míg guggoltomban bele nem gyalogol egy elszabadult golden retriever.

Azok a temetők fontosak, amelyeknek van történetük, fűzöm tovább másfél órával később, amikor már visszafelé autózunk a kertből. A nap már lement. Közben gúglizom a mobilomon, de az egykori horvát falu zsidó temetőjéről semmit sem találok, csak annyit, mint ami látható is: helyére épült a szídliszkó. Egy cikk akad horogra, amely egy dévényújfalui antiszemita atrocitásról tudósít, amely a tiszaeszlári vérvád után a város mintájára annak környékén is divatba jött. Nincs ám minden temetőnek története. Mondja L. váratlanul, és a kanyarban más irányba kanyarodik. Jó úton vagyunk? Naná, ebben bizonyos lehetsz. Mondja. A jó út temetőn keresztül vezet. Felszámolt temetőn, figyelmeztet L. Kell, hogy felszámolják? Kérdem. Mi lesz, ha egyszer minket is felszámolnak végső nyugalmunkban?

Egy furcsa, torz kőnél hajlunk le az útról, később kiderül róla, emlékmű. Tessék, itt volt, a múlt földjén taposol. Az emlékművön felirat, szláv temetőt tártak fel itt. Egy hatalmas felszámolt temető nyugszik a tarló alatt, lakóit kiköltöztették – szabad a pálya. Jövőre szárba szökken a vetés újra. Több mint 800 sír Samo birodalma korából? De hát az max egy emberöltőig tarthatott! Nyolcszáz sír, hát azok generációóók! Mondom L-nek az emlékmű feliratában közölt tényekre kérdezve. Hatalmas temető volt, nagyobb, mint amit a D4-es építésekor találtak Pozsonypüspökin  tavalyelőtt. Szlávok voltak vagy avarok, ki tudja miféle nyelvet beszéltek, a pusztákét vagy azt, amelyet később még Konstantin és Metód is értett? Vagy valami frank, szarmata germánt? Esetleg széjjeldeformálódott latin dialektust? A nyelvnek a testtel szemben nincs lebomlása, csak tovaillanása.

1924-ben, amikor a közeli téglagyár elkezdett homokot adagolni a nyersanyagok mellé, na azt innét szerezték be. Aztán egyszer csak a faluba visszavonult egykori bécsi tisztviselő, Josef Zavadil amatőr régész vette észre, hogy a homokban csontok is lapulnak, s hogy mennyi, az csak évekkel azután derült ki, hogy a Jan Eisnernek, a Comenius Egyetem archeológusának felhívta rá a figyelmét, s az ásatások elkezdődtek. Hogy tojásmaradványokat találtak a sírokban, meg néhány csirke- vagy kakascsontot, semmit sem bizonyít, a szlávok éppúgy gyakorolták az utolsó ajándék e formáját, mint az avarok vagy a germánok. A harcosok sírjában a lovukat is meglelték. A legtöbb ázsiai típusú. A keramika viszont szláv. Néhány sírban a maradványokat fej nélkül találták, máshol pedig csak koponyát – néhol pedig mindkettő megvolt, csak épp elválasztva. Eisner a vámpírhiedelmekre gondol, talán a holtak visszatértétől tarthattak, ki tudja. Ja, és ami furcsa, hogy mindannyian fejjel keletnek feküdtek. De mindegy is, mert a leletek bizonyossága elillant, amikor azok új lakhelyét, a Nemzeti Múzeumot bombatalálat érte a második világháborúban. Azok, akik nincsenek már, nincsenek már meg. Csak annyi van meg, amennyit Eisner a feljegyzései, a dokumentáció és a fényképek alapján az ötvenes években publikált és megmentett a jövő tudománya számára. „Épp ezért a probléma megoldása az új marxista iskolázású csehszlovák archeológusok generációjára vár, akik hála a népköztársasági berendezkedésünknek, mely a felkészült kutatást összehasonlíthatatlanul jobb technikával látja el, mint a múltban Eisner professzort” – fogalmaz a könyv előszóírója.

Menjünk, mielőtt felszámolnak minket is egy bombatalálattal a csonttárba. Gyere, biztos jó úton vagyunk, felszámolt temetőn át vezet. Mikor költöznél? Jövőre szárba szökken a vetés újra. Definitívnye. Illanjunk tova.