FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Felszámolt temetők V. / Prága, Libeň

A bejegyzésnél, amelyen megakad a szemem, nincs dátum, valamikor ’17 október végén járunk, ekkor mutatta meg nekem Adam az egykori libeňi zsidótemető helyét, és ekkor ismerkedtem meg Sophieval. „650 sírkő betemetve (kőtörmelékkel) / 20 sírkő maradt meg (a legrégibb a 16. sz. végéről)” – ér véget a bejegyzés. Aztán egy cím nagybetűkkel: Hrabal: Vita Nuova.
„Már nem kerülöm a halál veszélyét, nem is tudatosítom e veszélyt, mert már nem félek tőle. Nem kívánok jobban semmit, mint a világosság szabadságtalanságában lakozni. Nem a régi világ hagy el, épp ellenkezőleg, szembejön velem. A felszámolt temető a világosság győzelme. Jelenem határozottan elvész a regressus ad originem javára” – írja Hrabal a Kdo jsem? című kései önéletrajzi esszéjében. A nehezen fordítható eredetiben a „nesvoboda” és a „devastovaný hřbitov” szerepel, erről jut eszembe a temetőtelenítés, amely természetesen egyáltalán nem illik ide. Ám a szavak, ha megfogamzanak, önálló életre kelnek. Ez a szó hívja elő annak a szemétgyűjtésnek az emlékét, amely az Adam vezette őszi séta végén esett meg végül is nélkülem, hisz az esőre fogva oldalogtam el a Palmovka villamosmegállója felé. És a szó mágikus ereje folytán a jövőt is determinálja, amit persze a Vysočina alagútjaiban még nem is sejtek. E szó vezet vissza holnap után Pével a žižkovi felszámolt temetőbe, a következő napon pedig Holešovicéből Libeňbe átrobogva éppen a Palmovka előtt mondom majd neki: ott, ott – volt. S mutatok a bokrokra, az elhanyagolt bodzákra és torzonborz akácokra, tövükben némi újabb szeméttel a villamos ablakából.

Hrabal ugyan ebben az esszében egyáltalán nem említi a libeňi zsidótemetőt, mégis világos, hogy ez a konkrét felszámolt temető bújhat meg a sorok között, az, amelynek megkülönböztetett szerep jut Hrabal műveinek libeňi vonatkozásai között. Hiszen éppen Libeň volt az, amely a pusztulás és végesség lelketlenségét mutatta meg Hrabalnak Vladimír Boudník ujjával – hiszen, mint másik önéletrajzi esszéjében, a Moje Libeňben írja, barátja volt az, aki megtanította nem sajnálni mindazt, ami elpusztul, s akitől a pusztítás iránti, mondhatni pozitív közönyt tanulta. És persze, ott van végül az egykori boldogság helyszínének, az Örökkévalóság Gátján álló 24-es számú lakásnak a lebontása is a teljes utcasorral együtt, amely feltehetőleg az esszét ihlette. Libeň máig az örökös építés és lebontás helyszíne, gondolom, miközben a Libeňský most végében a felszámolt temetővel szemben a villamos túlsó ablakán vizsgálom, mennyit haladtak a luxusapartmanok építésével a letűnt századeleji gyárterületen, amelyet csak egy high-tech-kel körbeépített gyárkémény megléte jelez (nem tudták ledönteni), és amely gyárak alapjainak ásásakor történelem előtti települések leleteit találta meg Eduard Štorch.

Éppen a felszámolása által formált Libeň az, ahol egy felszámolt temető igazán otthon érezheti magát. A helyi zsidó temető a kiutasított prágai zsidók által alapított gettó után keletkezett a 16. sz. második felében. Területét apránként kurtították: már a 19. sz. végén elvettek belőle az azóta már felszámolt vasúti vonal számára, amely a szintén felszámolt Těšnov pályaudvarra futott be, és amely gőzösei már csak a Hrabal-írásokban borítják el füsttel a környezetüket, pl. a temetőnkét is a Vita Nuová-ban. Aztán a libeňi híd építésekor a húszas években is kurtítottak rajta. Annak lebontása ellen éppen akkor tiltakozott Adam szervezete, amikor legutóbb, tavaly áprilisban itt jártam. Azóta végül a döntés megvétóztatott, továbbra is csak villamosok robognak át Holešovice felé. Amikor a temetőt barbár módon építési törmelékkel szórták be, összezúzva ezzel a régi sírköveket 1964/65-ben, Hrabal itt lakott a közelben. A gyorsforgalmi út alagútjának megépítése miatt volt erre szükség, amelyet azóta, hogy elterveztek, nem hajlandók megépíteni – persze, nem Adamék szervezetének e nem túl reális terv kivitelezése elleni tiltakozása miatt.

Az S. K. Neumann Színház díszleteseként Hrabal Boudníkkal ott volt a libeňi zsinagóga berendezésének szétverésénél, hiszen az épület ekkoriban díszletraktárként szolgált, s a rombolásból (devastace) a tóraszekrény, az arón ha-kodes korona faragványát hazavitte a Na Hrázi 24-be. Ezt örökíti meg a Vita Nuova utolsó előtti részében felesége a (fiktív!) Pipsi szemszögéből mesélve (fiktív!) önmagáról. A fikció valós(s)ágát egy fénykép is alátámasztja: a falon a korona, a Keter, a kabbalasztikus világkép legfelsőbb szefirájának jele alatt üldögél a fal tövében a ráncos, kopasz író. A fejezetben különben nemcsak a beszórattatott temetőnek (és az akkor már rég megboldogult Boudníknak) állít emléket, de a holokauszt felfoghatatlanságának is szokatlan megfogalmazását adja. S az üldözöttség, a számkivetettség tapasztalatához éppen az elbeszélés módja segíti hozzá: Pipsi német gyökerei és üldözötté válása a zsidótalanító náci rezsimet követően: „A libeňi temető olyan elhagyatott volt, mint egy időben én magam és mint apám, és mindaz, amit a zsidóknak okoztunk, érdem szerint visszakaptuk, és akár a zsidók, ki lettünk költöztetve, és mint a zsidókat vertek és öntöztek, és minek? Talán mert minden német, így apám és Lizaj és Wulli bátya, mind, akár tudatosan, akár tudatlanul, mindannyiunknak meg kellett fizetnünk, […]és a férjem azt mondta, hogy ezt a zsidó temetőt is felszámolják (bude likvidovaný)…” A végső megoldás után következik a temetőtelenítés.