Fair Game

Más egyszerű halandókkal ellentétben Valerie Plame, aki akkor már 18 éve a CIA titkos ügynöke volt, nem örült neve nyilvánosságra hozatalának. Egy filmbe való jelenet, és a történetről készült is film, de jelenet és történet sajnos igazak.

Azon a júliusi napon Plame családjára rászakadt az ég. Azon kívül, hogy mint anya, két kis gyermekét, ikreit akarta megvédeni a körülötte feltámadó médiacirkusztól, a házassága is kémény próbatélnek lett kitéve, karrierje pedig teljesen tönkrement. Amikor néhány hónappal kiléte leleplezése után az FBI megkereste és tájékoztatta, hogy az al-Kaida részéről családját fenyegető információkat kaptak, a CIA mindennemű segítséget megtagadott volt ügynökétől.

Nem nehéz elképzelni, milyen szerteágazó bonyodalmakkal jár, ha valaki, aki egész felnőtt életében a szülein és férjén kívül senkinek nem mondhatta el, tulajdonképpen mi a munkája és miért utazgat állandóan, ráadásul az utazásai valós célállomásait még férjének és szüleinek sem mondhatta el és mindig más álnéven utazott, hirtelen lelepleződik, ráadásul az egésze világ előtt (Robert Novak cikke az interneten bárhol olvasható). Az még hagyján, hogy a barátok, ismerősök mind becsapva érzik magukat, és szemrehányó megjegyzéseik mellett kérdéseket tesznek fel, amelyekre Plame csak azt válaszolhatta, hogy nem válaszolhat. Sokkal fontosabb, hogy mivel a fényképe is megjelent az újságokban, az álnéven dolgozó és intézkedő titkos ügynök élete – s világszerte minden segítője, kollégája élete, családtagjai élete – egyszerre halálos veszélybe került. A terroristák nem viccelnek, amikor valakit halálosan megfenyegetnek... Plame tömérdek fenyegető telefonhívást kapott, a családi háza kertjébe vezető veranda tartóoszlopairól valaki eltávolította a biztonsági vasszögeket.

De hogy került Valerie Plame neve Robert Novak cikkébe?

Az igazi történet, mondhatnánk, a sztori nem egy csinos titkos ügynök személyének tönkretételéről szól. Ez egy sokkal nagyobb és komplikáltabb politikai játszma egészen pici része, amely többek között azért is kapott nagy nyilvánosságot, mert a média szerepe kulcsfontosságú, és megjegyezném, megbocsáthatatlanul szégyenteljes volt.

2002-ben a Bush-kormány nagy erőkkel kutatott olyan bizonyítékok után, amelyek alapján morálisan megalapozhatta volna az Irak elleni háborút. Hogy a kormány Irak támadását tervezte, az ebben az időben már világos volt. A CIA nukleáris fegyverekkel foglalkozó részlegében ebben az időben feltűnően gyakran jelentek meg az akkori alelnök, Dick Cheney emberei. Valerie Plame is ennél a részlegnél dolgozott. Amikor a CIA feladatul kapta, hogy vizsgálja meg azt a hírt, amely szerint Szaddam Husszein nukleáris alapanyagot vásárolt nagy tételben Nigériától, Plame egyik kollégája felvetette, hogy az asszony férje – Joseph Wilson, aki diplomataként szolgált a régióban, és aki régebben is vállalt feltáró utakat a CIA megbízásából – utazzon Nigériába és a helyszínen végezzen egy kis nukleáris alapanyag utáni kutatást. Wilson vállalta a feladatot, elutazott Nigerbe, ahol találkozott többek között a volt miniszterelnökkel, s visszatérte után megírta a CIA számára a jelentést, amely szerint semmilyen bizonyítékot nem talált arra nézve, hogy Nigéria és Irak között nukleáris alapanyaggal történt volna üzletelés.

A történet következő fejezete akkor kezdődött, amikor Bush elnök 2003. január 28-án, az Unió (értsd: az USA) állapotáról tartott évi beszédében azt mondta, bizonyíték van arra, hogy Szaddam Husszein Afrikából vásárolt urániumot. Joseph Wilson fülét megütötte a mondat. Miután az USA 2003 márciusában megtámadta Irakot, Wilson egyre inkább úgy érezte, hogy a Fehér Ház hamis indokkal indította a háborút. Mivel nem akarta, hogy nevét összekapcsolják ezekkel a hamis indokokkal, 2003. július 6-án a The New York Timesban megjelent cikkében feltárta, hogy ő volt az, aki Nigériába utazott, és hogy ott semmit sem talált. A Bush-kormány nem vette jó néven, hogy valaki ilyen nyilvános módon hazugsággal vádolja meg. Mivel Wilson érveit nem tudták megkérdőjelezni, személyes támadást indítottak ellene, ahogy az egyik kormányképviselő mondta: Wilson feleségének tönkretétele „fair game”, vagyis megengedett, a játékszabályokkal nem ellentétben álló cselekedet, mivel Wilson megtámadta a Fehér Házat.

Ma már tudjuk, hogy az alelnök addig keresett bizonyítékot Szaddam Husszein ellen, amíg talált, és a CIA ezeket a bizonyítékokat mind megbízhatatlannak vagy hamisnak tartotta. Az is sejthető, hogy Bush elnök erősebbnek akart látszani apjánál, és meg akarta bosszulni azt, hogy Szaddam merényletet tervezett az idősebb George Bush ellen. Cheney indíttatásáról már kevesebbet lehet tudni, bár nem nehéz összefüggést találni az iraki olajmezők feletti ellenőrzés előnyei és a múltban Cheney által vezetett, egy háborúból elképesztő módon profitáló cégek érdekei között.

Azt is tudjuk, hogy a média – méghozzá olyan komoly újságírók, mint Judith Miller a The New York Timesból vagy Matt Cooper a Time magazinból – elegánsan belesétált a csapdába. Cheney három embere által először hamis információkat szivárogtatott ki e tekintélyes újságíróknak, majd amikor az információ megjelent a médiában (meg nem vezetett forrásokra hivatkozva), Cheney és társai végigjárták a televíziókat és elmondták, hogy bizonyára igaz az információ, hiszen az újságban is benne van. Miller, Cooper és mások egója és túl közeli, baráti viszonya fehér házi kapcsolataikkal meggátolta őket abban, hogy újságírói munkájukat alaposan végezzék és a hozzájuk névtelenül eljuttatott információt más forrásokból is megpróbálják ellenőrizni.

Robert Novak volt az első újságíró, aki közzétette Valerie Plame mint CIA titkos ügynök nevét, bár a Fehér Ház előzőleg több újságírónak is feltárta Wilson feleségének kilétét, amivel azt akarták bizonyítani, hogy Wilson véleményében nem lehet megbízni, hiszen a felesége „intézte” el számára a nigeri utat. Az, hogy az afrikai út nem éppen kellemes luxuskirándulás volt és hogy Wilson a CIA-tól egy fillért nem kapott az ott elvégzett kutatásáért (csak a repülőjegy árát térítették meg számára), továbbá az, hogy Plame nem volt jelen egyetlen, Wilson útjával foglalkozó tanácskozáson és nem ő volt az, aki férjét az útra javasolta, már nem érdekelt senkit.

A Fehér Ház alábecsülte Joseph Wilsont, akit a felségét ért támadás csak újabb harcra tüzelte. Minden érdeklődő újságírónak adott interjút, előadásokat tartott, televíziós műsorokban jelent meg, a történtekről könyvet írt. A házaspár beperelte a Valerie Plame nevét kiszivárogtató három fehér házi dolgozót, de a pert a washingtoni bíróság elutasította.

Egy titkos CIA-ügynök kilétének leleplezése törvényellenes, mégsem ül a börtönben egy Bush-kormánybeli törvénysértő sem. Külön vizsgálat indult a Plame-ügyben, amelyben kihallgattak több újságírót és fehér házi dolgozót is, és végül Dick Cheney kabinetfőnökét bűnösnek találták, de nem – mint gondolnánk – titkos információ nyilvánossá tétele miatt, hanem amiatt, hogy I. Lewish Libby az ügy vizsgálata során eskü alatt hazudott. A harminc hónapos börtönbüntetést Bush elnök elengedte Libbynek, bár a kétszázötvenezer dollár büntetést és a kétéves próbaidőt nem. Bush elnök nemrég megjelent memoárjában az esetnek, az újságok beszámolói szerint, egy rövid részt szentel. Ebből kiderül, hogy az elnököt a Plame-üggyel kapcsolatban nem az izgatta, hogy kormánya több ember – közöttük a CIA titkos ügynöke – életét tette tönkre és kockára, hanem inkább az a dilemma, vajon engedjen-e Dick Cheney nyomásának, hogy Libbyt mentse fel minden büntetés alól. Félt Cheney haragjától és féltette barátságukat.

Valerie Plame 2005-ben felmondott a CIA-nál, könyve az esetről 2007-ben jelent meg. Mint egykori CIA-alkalmazott, köteles volt a kéziratot bemutatni a CIA-nak. Eléggé érthetetlen módon a hivatal a könyvből azokat a részleteket is kihúzta, amelyek a médiában megjelentek, és több fontos témától eltiltotta a szerzőt. Ezáltal a könyv maga nem igazán mondható élvezhető olvasmánynak, viszont a 80 oldalas utószó, amelyet egy újságíró állított össze a médiában megjelent adatokból, nagyon érdekes és tanulságos.

Novemberben Naomi Watts és Sean Penn főszereplésével megjelent a – Plame könyvének címét viselő – Fair Game című film. A film hűen ábrázolja Plame és Wilson harcát a hatalmasokkal a Fehér Házban, és házasságuk, emberi méltóságuk majdhogynem elvesztését is. Joe Wilson egy idő után úgy érezte, hogy felesége nem mellette, hanem még mindig munkaadója, a CIA pártján áll. Valerie Plame úgy érezte, férje okozta az egész bonyodalmat azzal, hogy az újságokon keresztül támadta a Bush-kormányt. Végül újból egymásra találnak és együtt próbálják rehabilitálni jó hírüket. A washingtoni politikai élettől viszont mindketten egyformán undorodnak meg és egy időben Új-Zélandon nézegettek eladó házakat. Ma csendes és boldog családi életet élnek az USA Új-Mexikó államában. Wilson továbbra is magánkonzultánsként dolgozik. Mindketten nagyon örültek a filmnek, és jelen voltak a díszbemutatókon, interjúkat adtak. Amikor viszont a The New York Times fényképet szeretett volna készíteni Plame-ről az új házában, gyerekeivel, arra nemet mondott.

Az iraki háború még mindig tart, az ottani helyzet továbbra is kilátástalan. A Bush-kormány részéről azóta sem kért senki sem bocsánatot a történtekért Valerie Plame-től és férjétől, gyermekeitől. Senkit sem büntettek meg egy titkos CIA-ügynök nevének nyilvánosságra hozataláért. Ezt a játszmát a hatalmon levők, a Bush-kormány nyerte. Dick Cheney tovább gyarapítja tetemes vagyonát és George W. Bush memoárját népszerűsíti, valamint elnöki könyvtárának építésével foglalkozik. Joe Wilsonnak és Valerie Plame-nek nem sok figyelmet szentelnek. Reméljük, hogy az amerikai közönség, ha elmegy és megnézi a Fair Game című remek filmet, tanul a történtekből. Lehet, hogy a jövőben nem fogják ilyen könynyelműen feltárni egy további titkos ügynök kilétét. (Molnár Miriam)