Expo 2015, Milánó – a hiúság vására?

A világkiállítás elsősorban nem építészeti „műfaj”, eredeti koncepciója szerint a részt vevő országok iparát volt hivatott bemutatni. Építészeti vonatkozásai azonban mindig jelentősek voltak, az expo mindig remek lehetőséget teremtett az építészeti újdonságok bemutatására, akár technikai, szerkezeti, akár koncepcionális vagy formai megoldások tekintetében. A londoni Hyde parkban 1851-ben megrendezett első világkiállítás helyszínéül a Joseph Paxton által tervezett, üvegből és acélból készült Kristálypalota szolgált, amely nagymértékben elősegítette az akkoriban újnak számító építészeti anyagok elterjedését, elősegítve ezzel egy új építészeti formanyelv kialakulását is. De a világkiállítások alkalmából épült sok más olyan épület is, amely mára egy-egy város jelképévé, sziluettjének, panorámájának meghatározó elemévé vált, elég csak a párizsi Eiffel-toronyra (1889), a brüsszeli Atomiumra (1958) vagy a seattle-i Space Needle-re (1962) gondolni. Az 1967-es montreali expóra készült el Moshe Safdie kubikus, moduláris elemekből kirakósszerűen összerakott lakóháza, a Habitat 67. Ugyanitt mutatta be Richard Buckminster Fuller Geode nevű üvegkupoláját, amely nemcsak formai-szerkezeti szempontból izgalmas, hanem a miatt is, hogy a napfény intenzitásától függő automatikus mechanizmust árnyékolást biztosít az épületnek, kiküszöbölve így a belső terek túlhevülését. Le Corbusier az 1958-as brüsszeli expón mutatta be pavilonját, amelybe képi, fény- és hangimpulzusokat integrált, majd kivetítette azokat az épület falára. Mindkét terv mind a mai napig nagyon jelentősnek számít, a kortárs építészet elképzelése az önszerveződő, szenzorikus, mediális és interaktív építészetről intenzíven reflektál ezekre az alkotásokra. Koncepció és kritikaA milánói világkiállítás területrendezési terveit Stefano Boeri olasz, valamint Jacques Herzog és Pierre de Meuron svájci építész készítették elő. Olyan megoldást igyekeztek kigondolni, amely átértékeli a korábbi szokásokat. Alapul az antik római katonai létesítmények (castrum) koncepciója, az egymása merőlegesen elhelyezkedő utcapáros (cardo–decumanus) szolgált. Milánóban ez adja a vázat, amelyre aztán merőlegesen helyezkednek el a pavilonok. Herzog egy későbbi interjúban – miután mindannyian visszaléptek a tervezéstől – elmondta, hogy ezzel a megoldással a kiállítási anyagra és a tartalomra szerették volna irányítani a figyelmet, ahelyett, hogy az egyes országok reprezentációjául szolgáló építészeti-formai extravagancia kerülne előtérbe. Indokként az eddigi expók elavult, múlt századi térszervezési elképzeléseit hozta fel, amelyek miatt a világkiállítások óriási, megalomán világvásárok hatását keltették. Herzogék elképzelése eleinte pozitív visszhangra lelt a szervezőknél is, később azonban világossá vált, hogy mégsem vihető keresztül. Ezért 2011-ben visszaléptek a megbízástól, Jacques Herzog pedig utóbb szarkasztikusan az egész világkiállítást a hiúság vásárának nevezte. A Herzog által megfogalmazott kritika a világkiállítások alapkoncepciójára is értelmezhető. A világ élelmezése, a fenntartható fejlődés, az éhezők és a jóléti társadalmak közötti szakadék, a minőségi tápanyagok előállítása, a Föld túlnépesedése és iparosodása okozta problémák tükrében az egész projekt sokkal komolyabb morális kérdéseket hordoz, mintsem hogy a reprezentációra törekvő és látogatószámot mérő pavilonok adekvát módon lennének képesek reagálni rájuk. A téma nehézségét mutatja az a tanácstalanság is, amelyet számos pavilon építészeti megoldásai tükröznek. A környezetkímélő, ökologikus elképzelés az építészetben a 70-es évek elején jelent meg. Az eleinte főleg technológiai megoldásokat felmutató irányzat mára olyan mértékűvé nőtte ki magát, hogy szinte etikai elvárássá vált az építészetben. Még mindig nem mondható általánosnak, különösen nálunk nem, de a legtöbb tendencia afelé mutat, hogy a közeljövőben az energiatakarékosság, a fenntarthatóság természetes részévé válik az építészeti alkotói folyamatnak. A milánói expón pozitív példaként szolgálhat például az osztrák pavilon (Breathe Austria), melynek kiegészítő mottója a levegő és a lélegzés, a vietnami pavilon a maga álomteraszaival, valamint Thaiföld pavilonja, amely a víz jelentőségét mutatja be a helyi agrárkultúrában. Ennél is keményebb diót jelentett a világkiállítás mottójának másik fő motívuma, a „táplálni a világot”. A kiállítási anyagok feltehetőleg magukba foglalják ezt a témakört, de a pavilonok építészeti megoldásaiban szinte alig van jelen. Kivétel Lettország és Nagy-Britannia pavilonja – mindkettő a kaptár szimbolikáját használja. Mindenképpen felmerül tehát a kérdés, hogy a táplálkozás és élelmezés témakörét erőltetni kell-e az építészeti megoldásokban. Vagy az építészet kifejezési eszközei inkább csak illusztrációs hátteret tudnak kínálni, érdemben hozzászólni, esetleg további olvasati lehetőségeket biztosítani aligha. A magyarok istenének malmaiAz expo magyar pavilonjára meghirdetett ötletpályázat győztese, a Getto Tamás és Hutter Ákos által tervezett épület alapötlete azonban bizonyítja, hogy létezik olyan egyszerű, ámde ötletes válasz a kérdésre, amely frappáns módon köti össze a táplálkozás kérdését az építészettel. Ez pedig a malom szimbóluma. A pavilon eme ősi szimbólum (malom, búza, kenyér) felhasználása mellett modern értelmezési lehetőségeket is kínál. Az épület tetőszerkezete esővízgyűjtőként is működik, az innen lefolyó víz hatja a malomkereket, majd egy napelemek által működtetett napszivattyún keresztül jut vissza ismét a tetőre. Így kialakul az a körforgás, amely a megújuló energia élményszerű megjelenítése. A Malom koncepciója így nemcsak a táplálkozás témakörét emeli be az építészetbe, az ökologikus építészet elvárásrendszerét nemcsak műszaki szinten elégíti ki, hanem szimbólummá, művészeti programmá alakítja át, jelentős kulturális tartalmat biztosítva ezzel. A malom mint a történelmi korokban is jelen levő építészeti tipológiai elem jelentősége pedig alátámasztja ezt a kulturális tartalmat. Így Getto Tamás és Hutter Ákos terve a Milánói Expo egy érzékeny, intuitív, okos, környezetbarát, hagyományokra építő, ugyanakkor modern technológiai és formanyelvi elemeket felmutató építészeti alkotása... lehetne. Mégsem épül meg. Helyette a második helyezést elért, ám kvalitásaiban messze elmaradó, Sárkány Sándor és Ertsey Attila által tervezett, Alakor című projekt valósul meg, annak ellenére is, hogy a döntés óriási szakmai tiltakozást váltotta ki, gyakorlatilag az egész magyar építésztársadalom felháborodását magára vonta. A szakmai kritikusok giccsbe hajló építészeti paródiaként jellemezték a tervet, sőt odáig mennek, hogy kétségbe vonták, definiálható-e egyáltalán építészeti alkotásként. A különböző médiumok a legkülönfélébb jelzős szerkezeteket ragasztották rá: sámándob, bálnacsontváz, csontvázhordó stb. Az Alakor elnevezés az ember által legkorábban termesztett búzafajtára utal, így reagál a világkiállítás mottójára, azonban építészeti szempontból nem dolgozik vele, helyette sámándobbal, természeti elemekkel érvel. Az épület építészeti és terjedelmi okokból is nehezen értékelhető, megragad a primer szimbólumok, a meg nem oldott formalizmus, sőt egyfajta bumfordiság állapotában. A napokban egyébként az alkotók is elhatárolódtak a kivitelezett épülettől, arra hivatkozva, hogy az építési engedélyt és a kivitelezési terveket egyáltalán nem látták, konzultációra sem került sor, s a megépített épület jelentős mértékben eltér az általuk tervezettől. A szlovák válasz: hímes tojás és WarholAhogy a 2010-es sanghaji expo idején, úgy most is diszkrét érdektelenség kísérte a szlovák pavilon tervezési és kivitelezési munkálatait. Nem indokolatlanul: az épület meglehetősen jellegtelen, semmitmondó. Tervezője az a Karol Kállay, aki az 1992-es sevillai szlovák pavilont, valamint a Nemzeti Futballstadiont is tervezte. Tegyük hozzá: az a tény, hogy a szlovák pavilon koncepcióját a gazdasági minisztérium határozza meg, a témától függően egy-egy szakmai szervezettel együtt dolgozva, nehézkessé teszi a kreatív gondolkodást, és bizonyos mértékben korlátozza egy olyan átgondolt koncepció elkészítését, amely megfelelően tudná reprezentálni Szlovákiát a nemzetközi színtéren.A szlovák pavilon legkarakteresebb részét a homlokzat horizontális lamellái adják, itt-ott megtörve egy-egy függőleges zöldfelülettel, amely a bejárat közelében a szláv mitológiában a tavasz istennőjeként ismert Vesna képét formázza. Amit a pavilon a látogatóknak kínálni tud, az Andy Warhol termésekből és magokból kirakott portréja, csicsmányi (Čičmany) népi motívumok, babzsákok, telefonfeltöltési lehetőség. Tehát Szlovákia válasza az emberiség táplálását, a természet védelmét, s ebből kifolyólag az emberi faj fennmaradását érintő kérdésekre a következő: hímes tojás, hímzésminta, terpeszkedés egy remélhetőleg kényelmes ülőalkalmatosságon (lehetőleg az árnyékban), egy mobiltöltő és Warhol. Ha a világkiállítások jelenlegi alapkoncepciója szerint a nemzeti pavilonok az országok imázsának építéséről szólnak, akkor az, amit ide felépítünk, arról mesél, milyennek látjuk magunkat és milyennek szeretnénk látszani. Ebből a szempontból a milánói expo sem Szlovákia, sem Magyarország számára nem lesz diadalmenet. Ennek ellenére érdemes ellátogatni az idei világkiállításra: nemcsak azért, mert viszonylag közel rendezik meg (a következő 2017-ben Kazahsztánban, a 2020-as Dubaiban lesz), hanem mert képet kaphatunk mások hozzáállásáról. Ez utóbbi főleg azért fontos, hogy a következő alkalomkor végre kialakítsunk egy társadalmi kontrollt a projekt alakulása felett. A világkiállítás pavilonja ugyanis ideális esetben nemcsak építészeti alkotás, hanem egy komplex kulturális projekt, amely az ország minden polgárát képviseli. Václav Kinga