Elment a rocktörténet egyik legnagyobb gitárosa

Legtöbbször egyenesen az erősítőbe dugta a gitárkábelt, alig használt effektpedálokat. Ez a gitárgyártók reklámja is lehetne, de inkább a felhasználó érdeme a hangzás, amit modern turpisságok nélkül is képes volt produkálni. Több huszonéves gitáros vallotta be, hogy eleinte Jimi Hendrix, Eddie Van Halen, Jimmy Page vagy Mike Stern babonázta meg őket, és csak nagy sokára jutottak el Jeff Beckhez – azóta viszont számukra ő az isten.

Elsőként szinte mindenkinek a Yardbirds ugrik be vele kapcsolatban. Pedig csupán 19 hónapot töltött (1965-től kezdve) a zenekarban, amely érkezésekor – ne szépítsük – rágógumizenét játszott. Neki azonban ilyen sikerült átformálnia mindazt, amit a blues alapú rockzenéről addig gondolt a világ.

Sok formációban megfordult, általában ő volt a főnök, de ha találkozott egy-egy karizmatikus vezérrel, gond nélkül háttérbe vonult. A pályaképét megtalálják a Wikipédián is, ezzel most ne foglalkozzunk. A technikáját se elemezzük, mert ő is olcsó szemfényvesnek tartotta a virtuozitást. Hangzásban viszont tökéletességre törekedett, lemezeinek keverésekor a stúdiók réme volt. Állítólag a Pink Floyd tagjai is őt szerették volna szólógitárosnak 1967-ben, Syd Barrett távozása után, de meg se merték szólítani ez ügyben. Talán nem is baj, mert az az álomszerű lebegésekkel teli zene nem igazán az ő terepe volt.

Jeff Beck inkább az egyszerű struktúrák kibontásában, továbbgondolásában jeleskedett, egy Chuck Berry-számból is bonyolult fúgát csinált, mindent a saját képére formált, még Stevie Wonder-feldolgozásai is voltak. És imádott más gitárgéniuszokkal együtt zenélni. Általában ő kereste ezeket az alkalmakat, nem pedig fordítva. Ha egy-egy fesztiválon vagy jótékonysági koncerten összejött a backstage-ben néhány legenda, általában az ő ösztönzésére csináltak valamit közösen a színpadon is. Ilyen örömzenélésekről felbecsülhetetlen értékű felvételek készültek, ezeket ma már bárki megnézheti a YouTube-on, de lemezen is megjelent néhány, például a The Secret Policeman's Balls, ahol többek közt Eric Claptonnal zenél. (Őt váltotta Jeff Beck a Yard-birdsben).

Ez a nyitott, minden stílust szivacsként magába szívó művész egyaránt hatott a blues-rock, a heavy metal és a fúziós jazz fejlődésére, azaz több műfaj is másképp nézne ki ma, ha ő nem születik meg meg 1944. június 24-én a dél-londoni Wallingtonban. Az ő nevéhez nem köthetőek világslágerek, mint például Claptonhoz vagy Gary Moore-hoz. Ezért arra kérem önöket, hallgassák meg a Jeff Beck Group első két lemezét, függetlenül attól, milyen zenét szeretnek. Egy másik bolygón fogják érezni magukat. És nézzék meg az évszámokat is, mert első hallásra úgy fog tűnni, hogy mostanában készültek ezek az albumok.

A nekrológok zöme azzal végződik, hogy az illető halálával milyen sokat veszítettünk. Én viszont inkább annak örülök, amit adott nekünk, amit nyert a világ, és benne az egyik legfontosabb dolog: a rock and roll.