Egymásba kapcsolódó dolgok

Előbb azonban nézzük, hogyan ajánlja a Scolar Kiadó ezt a kötetet: „A délvidéki származású, József Attila-díjas költő egyike a legkülönösebb vonzódású kortárs magyar alkotóknak. Az Újvidéki Rádió egykori lemezlovasa mindig is a rock and roll közelében élt, ennek vonzásában és hatása alatt alkotta meg egyedüliként »a poétikai invenciózusság bőrdzsekis anarcho-líráját a magyar szépirodalomban« (Virág Zoltán). Fenyvesi eldobta a szokásos irodalmias kánonokat, nyelvi sztereotípiákat, és szemét egyetlen pontra, a hétköznapi élet centrumára szegezte, ennek köszönhetően talált magának szavakat, sajátos, mindenkitől különböző költői beszédet. Mostani kötete érzékenyen és szenvedélyesen tudósít a közelmúltról, vallomás egy nemzedék életérzéséről és sorsáról. Mintha egy lemezlovas beszélne, aki a dallamok fölött mesél, mondja a mondandóját, mert fél, ha abbahagyná, örökre elnémulna. Versbeszédének »posztginsbergi« , rock and rollos vonzása, íve, feszültsége mintha ötezer wattal dübörögne a fejünkben – muszáj elolvasni.”

Rendkívül hatásos mézesmadzag, le a kalappal! Mostanában ugyanis egyre erősebb igény mutatkozik a rock and roll és a költészet összeboronálására – ez utoljára a hatvanas évek második felében volt így, lásd az említett Ginsberget és társait, vagy a folk-rockerek ténykedését, élükön (az immár irodalmi Nobel-díjas) Bob Dylannel. Ám ez a kötet jóval több egy ex-lemezlovas dallamtapadásainak verbalizálásánál, és szerencsére nem is felturbózott dalszövegekről van szó. Már csak azért sem, mert rímeket alig találunk a kötetben. Ritmust annál inkább.

Lüktet, hullámzik a szöveg, vagy csavarog a térben, máskor meg olyan a mozgása, mint a hulló levélnek, amely hintázva közeledik a földhöz – a külső íveken lelassul, középtájt begyorsul. Az alkotó nem siet sehová, van ideje (hosszúak a versek), és egyáltalán nem érdekli őt az olvasó tempója, az a rövid befogadási időintervallum, amely alatt egy-egy versen át szoktunk suhanni.

Általában saját magáról ír, szinte naplószerűen, ilyenkor mások is felbukkannak mellette: barátok művészkollégák, inspiráló emberek, magyarok, szerbek vegyesen. Érezhető, hogy fontos számára a szerb kultúra, hogy sorsközösséget vállal az ottani alkotókkal, felnéz rájuk, sőt természetes élőhelye volt a kétnyelvű közeg, mielőtt (1991-ben) Veszprémbe költözött. Csak úgy záporoznak a nevek, Fenyvesi szinte kényszerít minket arra, hogy „kiguglizzuk” azokat, akiket nem ismerünk. A tizenhét vers közül tízet ismerősöknek, barátoknak ajánlott a szerző, többnyire olyanoknak, akik már nincsenek az élők sorában. Ezek tele vannak közösen átélt dolgokra való utalásokkal, így a szerzőről legalább annyit megtudhatunk, mint az illetőről.

A versek személyesek, de a mondanivaló univerzálissá tágul – nem tolakodó módon, nagy igazságokat kinyilatkoztatva, hanem inkább „lassan, tűnődve”. És az a bizonyos rock and roll-életérzés sem telepszik rájuk, nem főszereplő, csupán imitt-amott kap kisebb epizódszerepet, hiába lovagolt Fenyvesi a lemezeken több mint tizenöt éven át. Rokonlelkek vagyunk egyébként, nekem elég annyit mondania, hogy Chicago környékén autózva a Led Zeppe- lintől a Your Time is Gonna Come-ot hallgatták, vagy hogy kamaszként a House of the Rising Sun-ra táncolt Sz. Rózsikával, máris megvan az atmoszféra. A kötet címét látva azonnal a Bachman-Turner Overdrive, ez a méltatlanul elfeledett zenekar ugrott be nekem. Szégyenkezve hessegettem el a párhuzamot, hiszen a borítón az áll, hogy Paloznak overdrive, és hát az egy Veszprém melletti falu, nyilván ott játszódnak a történetek. Kiderült, hogy nem, illetve hogy „egymásba kapcsolódnak a dolgok” (25. oldal). Az utolsó előtti, címadó versben pedig ott a Bachman-Turner Overdrive. És ezzel Fenyvesi Ottó megvett engem kilóra.

Mielőtt azonban odaérnénk a Paloznakról Lovasra vezető régi római útra, megtudhatjuk, hogyan fociztak a délvidéki srácok, hogyan falta a kis Ottó a képregényeket és a Buksi magazint, mennyire fontosak az indiánok, mire tanította őt az élet, vagy éppen Tolnai Ottó, Tandori Dezső, Sziveri János, Benes József. Költők, írók, képzőművészek, zenészek, beszélgetések és együtt hallgatások, tépelődések irodalomról és szabadságról, emlékek, visszacsatolások és folyamatos jelen, körkörös szerkezet, élmények lenyomatai a lélekben, amelyek emberré formálnak. Újvidékről indulunk és Paloznakra érünk, Fenyvesi Ottó személye köti össze ezt a két pontot a térképen, köztük hullámzik a világ. Legalábbis mindaz, ami befogadható belőle. És a restauratív nosztalgia mellett ott bujkál a versekben a dokumentálás, a mentés szándéka is, hogy fennmaradjanak ezek a nevek, a történetek, az érzések, tapasztalatok. Hogy fontos legyen a művészet, a szabadság, az átörökíthető hagyományok és a kritikus gondolkodás. E tekintetben a szerző ugyan nem túl optimista, de innen üzenem neki, hogy máris sikerült tennie valamit egy nemzedék életérzésének autentikus megjelenítése érdekében.