Egyiknek parfüm, másiknak malac

Az olcsó, pipacsvirágos műanyag abrosszal leterített asztal mögött négy férfi terpeszkedik. Előttük egy-egy korsó sör, a távolba révednek, a mögöttük húzódó plexiüveg kizárja a külvilágot. A képen végtelen unalom honol. A meleg tikkasztó, az ájult csendet egy légy zümmögése szakítja meg.

Az elkövetkező percekben csupán annyi történik, hogy a négy férfi a (láthatatlan) zümmögő légy röptét követi tekintetével. Lehetnénk a vadnyugaton, ötlik fel az emberben, vagy legalábbis egy spagettiwesternben. Bagó Bertalan rendezése azonban a magyar valóságba kalauzolja a nézőt: egy félig fiktív, félig valós térben és időben helyezte el Móricz 1896-ban játszódó történetének cselekményét. Leginkább a kilencvenes éveket érezzük megelevenedni a színpadon. Valahol a magyar vidéken vagyunk, tyúkok kárálnak, madarak csiripelnek, muzsikusok és rozsdás biciklik kerülnek elő, és szóba kerül az is, hogy hamarosan napfogyatkozás várható.

Bagó Bertalan nevéhez a Komáromi Jókai Színház több, közelmúltban készült előadása fűződik (Étellift, Csónak, avagy előttünk a vízözön, Az üvegcipő). Móricz klasszikusát sem először rendezi, több mint két évtizede a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház közönsége számára vitte színpadra a darabot, színészként pedig Szakhmáry Zoltán karakterét is alakította már. A darabot tehát sokadik alkalommal vette elő, és nem először ülteti át a klasszikus történetet mai, vagy legalábbis a jelenhez hasonló kontextusba.

Annak, aki ismeri a mű klasszikus film- és színházi feldolgozásait, első pillantásra meglepőnek tűnhet az indítás. A rendezők ma is előszeretettel nyúlnak a realista próza nagyja, Móricz Zsigmond műveihez, de megállapítható, hogy a sikeres előadások napjainkban azok, melyek túllépnek a színházi realizmuson. A Jókai Színház előadását nézve fokozatosan eszmélünk, hogy párhuzamot vonni Móricz vigadozó földbirtokosai és a kilencvenes évek popkultúrája között nem is olyan elrugaszkodott gondolat – sokkal több a hasonlóság, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

A kilencvenes évek természetesen nem vetíthető át egy az egyben a Móricz által ábrázolt korszakra. Már csak azért sem, mivel a kilencvenes éveket a rendszerváltás gazdasági-társadalmi átmenetei (és sikertelenségei) formálták olyanná, amilyen – fontos, hogy ezt nem érinti az előadás, itt az urak töretlen móriczi szellemben beszélnek arról, kinek a nagyapja mennyi birtokot herdált el. Ne keressünk tehát mélyebb történelmi párhuzamokat, a korszak kontextusa arra szolgál, hogy azokat a vonásokat nagyítsa fel, amelyek a mai közönség számára bírhatnak üzenettel.

Valahol a közelmúltban vagyunk, egy időtlen magyar ugaron. A vidéki vadkapitalizmus kora ez, mikor nem bűn a döglött sertés húsát kolbászba tölteni, amit majd szépen pénzzé lehet tenni a fővárosban. A konzervativizmusba fulladás kora ez, mikor – bár a haladás lágy szellője már lengedez – a szokás hatalma szent. Az urambátyám kapcsolatok kora is ez, amikor jól jön, hogy legyen az embernek egy-két befolyásos kapcsolata. A helyi étterem ambiciózus fiatal tulajdonosa a betyáros csárdák hangulatát idézi. Közben konkrét utalásokat is kapunk a kilencvenes évek politikai-társadalmi viszonyaira – elhangzik a legnagyobb kisgazda, Torgyán József neve is –, de nem hiányoznak a jelenre vonatkozó politikai-társadalmi áthallások sem. A középpontban egy tanya, melynek birtokosa kilépne a megszokott kerékvágásból: a felvirágoztatás és a hanyatlás egyformán esélyes jövőkép.

Közben nem is olyan egyértelmű, hogy ki a történet főszereplője. Szakh-máry Zoltán (Szabó Viktor) bonyolult és rétegzett karakter, az igazi drámát érdekes módon azonban a maga egyszerűségében Csörgheö Csuli (Gál Tamás) eleveníteni meg a színpadon. Míg Szakhmáry mintagazdaságot vezetne Móricz történetében, ebben az előadásban a karakter aktuális vonatkozást kap azzal, hogy biogazdaságról álmodozik. Haladó szellemiségű gazda lehetne Szakhmáry, csak épp környezete nem érti őt meg. Vegyszer nélkül gazdálkodik, mondja, mire jót röhög a többi gazda, s hogy feleségének imponáljon, bioparfümöt kever saját termesztésű virágaiból – a nagyvilági Rhédey Eszter (Gubík Ági) azonban lekicsinylően legyint. Szabó Viktor megformálásában Szakhmáry egy idealista, aki kénytelen ráeszmélni, hogy lába alól kezd kicsúszni a talaj. Csuli ezzel szemben a számító bizniszmen, aki mindent elintéz, mindent elsimít, persze, ellenszolgáltatásért cserébe. Az ő problémája végtelenül profán: megdöglik a nagy kanja. Mégis olyan elemi erővel hozza be a történetbe ennek a drámáját, hogy ezzel meg is adja a második felvonás gerincét. Mindkét karakter áhítozik valamire, aminek elérése egy álom valóra váltása lenne – ez egyikük számára a parfüm jelenti ezt, másikuk számára a malac.

Rhédey Eszter fagyos és számító úrihölgy Gubík Ági alakításában, a másik női karakter, Szabó Rozika pedig jóval komplexebb szereplő, mint Móricz iskolázatlan parasztlánya. Katona Eszter Rozikája ambiciózus fiatal nő, akinek elhisszük, hogy még többre viheti.

Szerkezetét és dinamikáját tekintve az előadás a második felvonásban teljesedik ki. A második felvonás a címhez hűen valóban nem más, mint egy hatalmas úri muri. Egyrészt móriczi – dalolós, muzsikálós (Lakatos Áron, Domonkos Balázs és Langschadl Dávid játszanak hegedűn és brácsán), sírva nevetős muri ez, mely már csak nagyságával is magával ragadja a nézőt (huszonkét színész játszik a darabban) –, másrészt rájátszik a kilencvenes évek diszkóhangulatára. Szólnak a mulatósok, egy bizarr pillanatban pedig megszólal a Levelet kaptam lájf is – ami meglepően nem kelt gagyi hatást, hanem jól időzített poénként szolgál.

Térségünkre jellemző az a gondolkodásmód, miszerint vidékre elég szórakoztató produkciót vinni, úgysincs igény nívósabb színházra. Ez az előadás pont ezt cáfolja meg. A Komáromi Jókai Színház közönségének nagy részét vidékről érkező nézők teszik ki. Az  Úri muri őket szólíthatja meg elsősorban, hiszen olyan referenciákkal dolgozik, melyek a vidéki lét sajátosságait emelik ki, és melyekkel könnyű azonosulni. A végén azonban az is elismerően tapsol majd, aki Szakhmáry Zoltánhoz hasonlóan a haladó szellemiséget keresi mindenben – a színházban is. Egy dolgot sajnálunk csak: hogy a színpadon megelevenedő időtlen magyar ugar nem reflektál az itteni, szlovákiai magyar valóságra.