Egyedül a szépet akarta, mindig

A szecesszió egyik első magyar képviselője, aki később az impresszionizmus, az expresszionizmus és az art deco stílusában is alkotott, elegáns öltözékben, férfias kiállással néz a szemünkbe. Mintha azt mondaná: „Itt vagyok, lássatok, ítéljetek meg bátran!” Ma is menőnek számító frizura, finom bajusz, lágy borosta. Akár egy Bolognában tanuló medikus. Húszévesen már érett férfi, mai kifejezéssel élve született alfa-hím. A kilencgyerekes Vaszary család híres tagja, aki hatvanévesen így fogalmazta meg művészetének lényegét:

„A kép önmagáért van – a forma és szín életét fejezi ki, nem csinál novellát, nem illusztrál, nem mesél, nem szimbólum, nem allegória, nincs a társadalom szolgálatában, nem moralizál, egyedül a szépet akarja.”

Szűk helyen, a galéria második emeleti termében mintegy hetven mű kínál izgalmas szeletet Vaszary János életművéből. Abból, amit látott, amit szeretett, ami örömet és élvezetet jelentett számára. A sűrűn egymás mellett sorakozó alkotásokból huszonnégy mindeddig teljesen ismeretlen volt a szakma és a közönség előtt. Az Aranykor című képével az 1900-as párizsi világkiállításon bronzérmet nyert festő művei 1957-ben kerültek a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe. A most először kiállított képeket 2016-ban fedezték fel a múzeum munkatársai az épület egyik pinceraktárában, amikor annak képanyagát ellenőrizték. A polcrendszer mögött, egy falnak fordított szekrényből került elő az a két poros vászontekercs, amely húsz-húsz Vaszary-képet rejtett. A sérült darabok „újjászületésre” várnak, de a legtöbb megőrizte minőségét. Hogy miért nem kerültek annak idején törzsleltárba, egyelőre nem derült ki.

Vaszary: Az ismeretlen ismerős. Ez a címe az április 2-ig megtekinthető kiállításnak, amely a festő teljes életútját bemutatja. Egyórás portréfilmmel kezdődhet a galériabeli séta abban a tenyérnyi „moziban”, ahol tévéképernyő előtt ülve kerülünk közel az alkotóhoz.

Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában, Kaposváron kezdte, majd Kolozsváron fejezte be. Tizennyolc évesen került Budapestre, az Andrássy úti Magyar Királyi Mintarajz-iskolába, ahol Székely Bertalan és Stróbl Alajos növendéke lett. Két évvel később már Münchenben tanult, majd Párizsba utazott, de főpap nagybátyjának köszönhetően, aki minden költségét fedezte, eljutott Itáliába és Spanyolországba is. Három évig Rómában élt. Amellett, hogy festett, bútorkárpitokat, faliszőnyegeket, könyv-illusztrációkat és plakátokat is készített. Az 1905-ös velencei művészeti kiállításon is jelen lehetett. A magyar termet az ő festményei és kárpitjai ékesítették. Harminchét éves koráig csak az alkotás örömének élt. Rosenbach Máriával, a rétsági főszolgabíró lányával édesanyja kívánságára kötött házasságot. Két évvel az esküvőjük után költöztek Tata-Tóvárosba, ahol a Cseke-tó közelében épült fel a házuk. Ez a környék, a közeli angolkert több képének lett ihlető forrása. Az első világháború kitörésekor önkéntes katonaként került a szerbiai frontra, ahol egyszerre volt hadifestő és tudósító. A Golgota témakörét is akkoriban fogalmazta meg.

„Modorában volt valami hűvös és tartózkodó, és valami rendkívüli gyöngédség. Mindenkivel szemben figyelmes és figyelmet keltő volt” – emlékezett róla egykori tanítványa, Hincz Gyula.

Kíváncsi természetű, széles látókörű művész volt. Sok minden érdekelte őt. A mondén, nagypolgári élet mellett a paraszti világ, a férfi és a nő, a nemiség kérdése ugyanúgy, mint a természetben rejlő harmóniák. Vásznain valósággal megelevenedik az itáliai nyaralóhelyek kavalkádja, feltűnnek a társasági élet karakteres figurái, kerti partikra leshetünk be, színházak és mulatók belső termeibe, kávéházak pezsgő életű teraszára. A luxus, a párizsi divat színvilága és formagazdagsága, a nagyváros szűnni nem akaró vibrálása köszönt ránk a képeiről. A háborús világégés megrázó eseményei után csendéleteket és színpadi jeleneteket festett.

Tavasztól őszig tatai villájában lakott. Az ottani buja, virágos parkot is több képén megörökítette, akárcsak műteremházának enteriőrjét. Vidéki hétköznapjaiba nemegyszer fővárosi hölgyvendégek vittek izgalmas változatosságot. Européer szemlélete érvényesül azokon a képein is, amelyeken fiatal nők mezítelenül napfürdőznek. A természet kirobbanó erejét, a nyíló virágok frissességét ötvözi a női testek csupasz bájával, a kitárulkozás szabadságával.

Budapesthez fűződő érzelmeit Duna-parti „képeslapokon” fogalmazza meg. Ott sétálgat a város divatos közönsége, akik a hétköznapi semmittevés édes óráit élvezik a szelíden hömpölygő folyó mellett.

Gobelinjeinek és faliszőnyegeinek tematikáját a paraszti világból merítette. A falusi élethelyzeteket ugyanazzal a könnyedséggel komponálja, mint a párizsi éjszakák hangulatát, vagy az Adriai-tenger partján és az olasz Riviérán szerzett élményeit. Nyaralt a Velencei-, a Trieszti- és a Genovai-öbölben, járt Portofino kikötőjében, és eljutott Taorminába is. A halászbárkák, a kopott kis csónakok és a vitorlák látványa mindenütt lenyűgözte. A mediterrán világ pozitív életszemlélete nagy hatással volt festészetére. Napernyőkkel és fürdőkabinokkal teli partszakaszokat járva üzeni: az élet szép, de véges, csak az idő végtelen. Strandképein gyakran feltűnik egy háttal álló, ráérősen szemlélődő, kisportolt, napsütötte férfialak. Lehet, hogy ő az. Vaszary János, a világi festő.

A szerző a Vasárnap munkatársa