Egy történet lehetséges változata

Egy tervezett trilógia első részeként jelent meg az idei könyvhétre Márton László Kényszerű szabadulás című történelmi regénye. A mű elbeszélői eljárásai jól mutatják mindazt a dilemmát, amivel a magyar irodalomban e műfaj jelenkori tovább- és újraírói szembesülni kénytelenek.

A Károlyi Sándor és bátyja, István, valamint a velük valamilyen szempontból összefüggő egyéb szereplők élettörténetét nyomon követő-szövő elbeszélő nézőpontja jelzetten huszadik századi. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) nincs birtokában minden szükséges információnak („a magunk nézőpontjából nem tudjuk megmutatni Károlyi István haditetteit, sem a velük járó kardvágást”), nem világos számára minden összefüggés, és olykor kénytelen imaginációs képességeit is mozgósítani („legalábbis így képzeljük”). Semmiképp sem „mindentudó elbeszélőről” van szó, hisz ő maga is figyelmeztet rá, hogy nagyon sok olyan „esemény megy végbe minden pillanatban, amelyről hanyagságból vagy türelmetlenségből elfeledkezünk, mert úgy ítélünk, hogy nem tartozik mondanivalónk lényegéhez”. Azt, hogy az általa elmondott történet csupán egy lehetséges változat a többi közül, oly módon is kifejezésre juttatja, hogy megsokszorozza a nézőpontokat. Egyrészt más-más szereplő szemével láttatja az eseményeket, másrészt pedig reflektálja a szóba jöhető egyéb variációkat is. ĺgy például saját bizonytalanságát egy elképzelt XIX. századi regényíró romantikus beszámolójával ellenpontozza: röviden összefoglalja, hogy az általa csupán egy megszorításokkal, kiegészítésekkel, bizonytalanságról árulkodó betoldásokkal élő, meglehetősen kacskaringós utat követő cselekmény formájában előadott történetet hogyan mesélné el egy soha nem létezett elbeszélő, egy soha meg nem írt regényében. A történelmi regény korábbi változataival szembeni irónia jelzése ez, illetve annak a historiográfia újabb elméleteiben megfogalmazott tételnek a reflektálása is, hogy egy adott történelmi esemény(sor) az igénybe vett fikciós eljárásoktól függően különböző, nemegyszer ellentétes módon is (patetikusan-komikusan) „cselekményesíthető”, azaz értelmes történetsorrá alakítható-formálható.

A mű mondatszövésének archaizáló barokkos indázását, a többszörösen összetett, információktól terhes mondatok labirintusszerű gyűrűzését magyarázhatja a történetek ideje, illetve az a tény is, hogy a szerző egy német változatból átvett, és Mészáros Ignác által 1772-ben „magyarított” Kártigám című regény bizonyos motívumait is beépítette művébe, újraírva ezzel a magyar regénytörténeti hagyomány e kevéssé számontartott szeletét. Kínálkozik azonban egy közelebbi analógia is. Márton regénye végső soron egy mondat. Pontosabban az első fejezetben megkezdett mondat megszakításokkal teli, késleltetett befejezése; egy kérdés regényes megválaszolása: miért utazik Károlyi Sándor, akkor még Szathmár megye alispánjaként, Bécsbe? A válaszhoz azonban (mely korántsem tisztáz minden homályos pontot) csak a kitérők és az egyes epizódok közti „átjárók” rafináltan bonyolult ösvényein keresztül juthatunk el. Ez a motívumkeresztezésekkel és -bújtatásokkal fokozottan élő cselekményvezetés Ottlik Géza Iskola a határon című regényére emlékeztet.

A könyv érdekessége, hogy az olvasónak lehetősége van „megsaccolni” némely szereplő sorsának későbbi alakulását. Aki legközelebb jár a szerző által elgondolt és megvalósított tényleges változathoz, pénzjutalomban részesül. Nemcsak a remélt jutalom miatt éri meg azonban együttgondolkodni az íróval. Az utolsó fejezetben olvassuk: „A történetek egy része velünk született, mint a főúri származás; más történeteket örökölni lehet, mint a vagyont; megint más történetek érdemek által nyerhetők el, mint a hivatalok és a kitüntetések, és a legbájosabb történetek a sors ajándéka gyanánt pottyannak az ölünkbe”. Ez utóbbi csoportba tartozik Márton László új regénye is.

Márton László: Kényszerű szabadulás (Testvériség). Pécs, Jelenkor 2001