Egy rimaszombati polgár – 100 éve született Szombathy Viktor

Nem tudom, hogy a szlovákiai magyar olvasónak eszébe jut-e valami Szombathy Viktor neve hallatán, de ha a Száll a rege várról várra című művét megemlítik, akkor rögtön ismerős lesz. Bár a kettőt már sokan nem tudják összekapcsolni.

Szomorú sors jutott a szlovákiai magyar irodalom ún. első nemzedékének, amelyet szinte teljesen belepett a feledés pora. Hiába írt róla monográfiát Turczel Lajos, Csanda Sándor és Fónod Zoltán, ma egy átlagolvasónak teljesen ismeretlenül csengenek az olyan nevek, mint Darkó István, Morvay Gyula, Tamás Mihály vagy Szombathy Viktor, aki pedig nemcsak gazdag írói életművet hagyott hátra, hanem a szlovákiai magyar közművelődés történetébe is csupa aranybetűkkel írta be a nevét. Elég csak kiemelnünk, hogy évekig a Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület titkára, majd főtitkára volt, s olyan lapokba dolgozott, mint a Prágai Magyar Hírlap vagy a Magyar ĺrás. Életpályájának az sem kedvezett, hogy 1938 után Budapestre költözött, hisz az anyaországban élete végéig másodhegedűs maradt, akit még Pomogáts Béla is csak idézőjelesen említ meg Az újabb magyar irodalom 1945–1981 című kötetében, holott budapesti évei alatt is alkotott, míg Szlovákiában 1945 után mint magyarországi íróról nem vesznek róla tudomást.

Szombathy Viktor Rimaszombatban született, olyan családban, amely közvetlen rokonságban állt Ferenczy Istvánnal, a magyar szobrászat megteremtőjével, s Pósa Lajossal, a nagy magyar mesemondóval. Az igazi nagy élményt azonban Mikszáth Kálmán írásai jelentik számára, aki, mit ad Isten, szintén a rimaszombati protestáns főgimnáziumban tanult, mint Szombathy. Első írásai a Scherer Lajos szerkesztette Mi Lapunkban jelentek meg Losoncon, majd pesti egyetemi évek következtek, ahol több szakmába is belekóstolt. Csehországi katonáskodása emlékére írja meg az Én kedves népem című elbeszélésgyűjteményét, amelyben katonatársai történeteit eleveníti fel. A könyv ritkán látott nagy siker, s egycsapásra híressé tette. Az akkori kortársak el is nevezték a „szlovenszkói Mikszáth”-nak. Mind ekkor, mind később rengeteget írt, máig feldolgozatlan levelezése is köteteket tenne ki. „Túl könnyen írtam” – panaszolja is egyik levelében. 1928-ban Ezüstantenna címmel verseskötete is megjelenik, bár később felhagy a versírással. A harmincas években főleg novellái keltenek feltűnést (Egy nemzedék sodródni kezd, Keszeg András egyedül marad, Még vasárnap délután), de két megjelent regénye, az inkább riportszerű Zöld hegyek balladája és az 1938-ban napvilágot látott Elesni nem szabad is a szlovákiai magyar próza élmezőnyében jelölik ki a helyét. Ez utóbbiról írja Sziklay László: „A kisebbségi sorsra kényszerített magyarság lelki átalakulásának nagyszerű dokumentuma. Mellékalakjai is jól egészítik ki a képet: vannak közöttük elhivatottak, vannak becstelen és becsületes ellenségek, vannak gyávák és hajlékony gerincűek. Színes és tanulságos kép, mindnyájunkat gondolkodásra és eszmélésre késztet.”

Sajnos, ezek a művek ma már igen nehezen hozzáférhetőek, s több olyan műve is van, amely csak kéziratban illetve korabeli folyóiratban olvasható.

Szombathy Viktor, bár saját gyermeke nem volt, imádta a gyerekeket, és tudott is beszélni a nyelvükön. Ifjúsági regényei folyamatosan jelentek meg a Móra Kiadónál, a Delfin könyvek sorozatban, amelyekben igen gyakran nyúl történelmi témához. (Az őrnaszád foglyai, Két kard, két oroszlán, A félhold vándora, Cirok Peti kalandjai, Mikulics szárazon és vízen). Utolsó műve szülővárosának állít emléket, s a török kori Rimaszombatba viszi kalandos utazásra olvasóit (Megszólal a töröksíp), a könyv néhány nappal a halála előtt jelent meg. Ezekben az években már rendszeres munkatársa a Turista Magazinnak, és számos útikönyve jelent meg. (Csehszlovákia, Ausztria, Szentendre). Rengeteget utazott feleségével, s igen gyakran megfordult szeretett szülővárosában, Rimaszombatban is, ahol a századik évfordulón, zsúfolt ház előtt, bensőséges hangulatban emlékeztek az íróra.

Hangszalagok segítségével megidézték az író hangját, az egykori fogadott fiú, Vörös Attila levelek, bejegyzések segítségével keltette életre azt az írót, aki még a nevébe is bevéste szülővárosát. B. Kovács István szerint, ha volt polgári író a szlovákiai magyar irodalomban, az Szombathy Viktor volt, akinek szíve mindig, élete utolsó percéig Rimaszombatért dobogott. Szombathynak a humora sem volt elhanyagolható, ez kiderült a visszaemlékezők által idézett levelekből is, de bizony nem tett lakatot a szájára, s igen gyorsan kipellengérezte azokat, akik behódoltak mindenkori percérdekek előtt. Vörös Attila idézett egyik keserű leveléből, amelyben azt hánytorgatja fel, hogy Győry Dezső temetésén senki nem képviseltette magát Rimaszombatból. Ahogy Rimaszombat nem képviseltette magát Szombathy Viktor budapesti születésnapi megemlékezésén sem, ahol az egyik hű tanítványának, az ipolyvarbói Palóc Társaság elnökének, Z. Urbán Aladárnak köszönhetően emlékeztek az íróra. Az emlékezésen megjelent az író özvegye is, akik személyes élmények felidézésével hozta testközelbe az immár tizenöt éve halott Szombathy Viktort.

Pécsi Györgyi irodalomtörténész szerint elkelne egy rimaszombati irodalmár, aki előkaparhatná ezt a hatalmas életművet, hisz az megérdemli, hogy ne csak a Száll a rege várról várra című kötetből álljon, amely immár sokadik reneszánszát éli. B. Kovács István ígéretet tett, hogy a Gömörország nyári száma külön fejezetet szentel majd az írónak, s az egyik közeli iskola is fel szeretné venni a nevét.

Szombathy Viktor szelleme főnixmadárként legalább két napra feltámadt poraiból, s csak rajtunk múlik, hogy továbbra is köztünk éljen, mert megérdemli.