„Egy nagy család tagja vagyok”

Hogyan képzeljünk el egy ilyen nagyszabású találkozót?

Idén Helsinkiben több rendezvényt vontak össze. A konferenciaprogram után, esténként láthattuk a feltörekvő finn zenekarokat, és az észak-európai dzsessz-szövetség is ott tartotta éves ülését. Összesen legalább háromszáz résztvevője volt a rendezvénynek. Harminc országból érkeztek fesztiválszervezők, producerek, klubtulajdonosok, promoterek. Az európai ernyőszervezetnek egyébként 98 tagja van, Szlovákiát egyedül képviseltem.

Miért érdemes belépni a nemzetközi szövetségbe?

Sok előnye van a tagságnak, például készül egy éves táblázat a koncertszervezők számára, amelyben minden fesztivál és az Európában fellépő összes ismertebb zenekar útvonala szerepel. Így elkerülhető az időpontok torlódása, vagyis az, hogy egy hétvégén két helyen is nagyobb fesztivált rendezzenek, a klubok pedig lecsaphatnak a környéken turnézó zenekarokra. A környező országokban dolgozó kollégákkal való együttműködés is rendkívül hasznos, mivel jócskán le lehet faragni a költségekből, ha egy-egy régióban összefognak a szervezők. Anyagi szempontból nem mindegy, hogy például egy finn zenekar Helsinkiből utazik Dunaszerdahelyre, vagy Bécsből. Persze azelőtt is kapcsolatban voltam környékbeli szervezőkkel, most azonban rálátásom lett az összeurópai dzsessztérképre. Ilyesmi egyébként nem is létezett eddig, most kezdődik a nagy, nemzetközi összefogás.

Mi volt a rendezvény legnagyobb hozadéka az ön számára?

A személyes kapcsolatok. Teljesen más egy kávé mellett elbeszélgetni a külföldi kollégákkal, mint levelet írni nekik. Helsinkiben mindenki nyitott és barátságos volt, a nagy fesztiválok szervezői nem fölényeskedtek a legkisebbekkel, azaz velünk, hanem partnerként tekintettek ránk. Felfedeztem például egy észak-angliai fesztivált, amely nagyon jó programot kínál, és húszezer nézőt vonz. Arról sem volt tudomásom, mekkora presztízse van a műfajnak Ázsiában. Végig azt éreztem, hogy egy nagy család tagja vagyok, amelyben mindenkinek ugyanaz a „bolondériája”: színvonalas zenét prezentálni az erre fogékony közönségnek.

Manapság sokan panaszkodnak, hogy az igényes zene iránt megcsappant az érdeklődés. Ön hogy látja ezt Helsinki után?

Az én helyzetem azért nezezebb, mert kisvárosban tevékenykedem, elsősorban a dunaszerdahelyieket és a környéken élőket igyekszem becsábítani egy-egy nívós, izgalmas koncertre. Mivel rétegzenéről van szó, tudom, hogy sosem lesz több száz fős közönsége annak, amivel én foglalkozom. A dzsessz és rokon műfajai nem tartoznak a populáris muzsikák közé. A törzsközönség haja egyrészt erősen deresedik: aki fiatal korában nyitott volt az igényes zenére, nyitott is maradt. Ugyanakkor megjelentek a nézőtéren a fiatalok is. Ők viszont mást várnak a műfajtól, mint a szüleik, nagyszüleik. Számukra a crossover a legizgalmasabb, azaz a dzsessz fúziója az elektronikus zenével, a pop- és rockzenével, vagy akár a népzenével. Szervezőként az is nehezíti a dolgomat, hogy nincs saját helyiségünk, ahova oda lehetne szoktatni a közönségünket. A saját klubot működtető kollégáknak lényegesen egyszerűbb dolguk van.

Mi a helyzet a műfaj anyagi támogatottságával?

Ha létezni és dolgozni akarunk, folyamatosan pályáznunk kell. Tulajdonképpen két helyről kaphatunk támogatást: a kulturális minisztériumtól és a kisebbségi kormánybiztos hivatalától. A magánszférára sajnos nem számíthatunk, legalábbis ez a tapasztalatom. Lehet, hogy nem vagyok eléggé rámenős, nem ismerem a marketingfogásokat, de eddig még nem sikerült meggyőzni a környékbeli vállalkozókat, hogy támogassanak minket. Helsinkiben viszont az anyagiak előteremtésével kapcsolatban is kaptam egy-két jó tippet. Az előadók például maguk is pályázhatnak útiköltség-támogatásért. Ha nyernek, nem a fogadó félnek kerül pénzbe a zenészek utaztatása, hanem az illető államnak. Ez jelentősen megkönnyíti az olyan kis egyesületek dolgát, mint a mienk. A támogató államnak pedig azért éri meg a dolog, mert a zenészek az országuk jó hírét keltik külföldön.