Egy lenyűgöző est az arénában

A Téli Stadion befogadóképessége tízezer fő, és bár koncerteken a színpad mögötti lelátók értelemszerűen üresen maradnak, a küzdőtér viszont felszabadul, és ott simán voltak annyian, hogy telt házat saccoljunk erre az estére. Az első meglepetés: minden kedvezőtlen tényező (most ne soroljuk) ellenére ennyien megengedhetnek maguknak 60-70 eurós koncertjegyeket. A második: nem gondoltam volna, hogy hazánkban ekkora népszerűségnek örvend az amerikai OneRepublic zenekar. Bár szerintem ők abba a kategóriába tartoznak, akiktől mindenki ismer legalább egy-két számot a rádióból, csak sosem nézett utána az előadónak.

Kezdés előtt egy órával szakadni kezdett az eső, ez alaposan meggyorsította a bebocsátást, illetve a kinti iszogatás helyett azok is bementek az előzenekarra, akik nem tervezték. Itt álljunk is meg egy pillanatra. A OneRepublic először Lenny Kravitz előzenekaraként járt Pozsonyban 2008-ban, amikor már nálunk is bekerült a rádiós rotációba első albumukról az Apologize és a Stop and Stare. Ezeket a mai napig lehetetlen kivenni a koncertprogramból, az elsőt például három szólamban énekeltette el szombaton a lelkes közönséggel Ryan Tedder. És bár olcsó hatásvadászatnak tartom a közönségénekeltetést, csak neki, csak itt, csak most ezt is megbocsátottam. Szóval legtöbbször érdemes bemenni az előzenekarra, mert az ember sosem tudhatja, mivé növik ki magukat. (Ama bizonyos Lenny-koncert Para nevű hazai előzenekarának basszusgitárosa például jelenleg Pozsony főpolgármestere.) A „legtöbbször” szó azért került a fenti mondatba, mert a OneRepublic egy olyan feltörekvő kanadai énekesnőt hordoz magával ezen az európai turnén, aki a TikTokon futott be tavaly, az I'm Not Pretty című slágerrel. Nos, Jessia engem nem győzött meg arról, hogy tizennégy év múlva fő attrakcióként is képes lesz megtölteni ezt az arénát. Mert sem ez a trendi trapsémákat felvonultató dalocska, sem a többi nem predesztinálja erre – hiába karolta őt fel maga Ryan Tedder. Bár ki tudja, ha a popzene lejtmenete tovább tart, és a mostani tempóban folytatódik, egyszer talán Jessiából is lehet világsztár.

A nézőtérre belépve nem csak engem nyűgözött le a tömeg látványa. Nagyon sokan fotózták a zsúfolt lelátókat, saját magukat és haverjaikat, háttérben a lelátókkal, az üres színpadot az Adakozz Ukrajnának! felirattal, de főleg saját magukat, hiszen a szelfik korát éljük. Senkin sem láttam maszkot, pedig alaposan körülnéztem. Egyfajta eufória lett úrrá az embereken, az előzetes Covid-aggodalom pillanatok alatt szertefoszlott, a magammal hozott maszk végig a zsebemben maradt. Meglátjuk, mi lesz. De tényleg van abban némi igazság, hogy örökké nem élhetünk a fertőzésveszély tudatával.

Ryan Tedder nemcsak kiváló dalszerző, hanem profi showman is, nem beszélve a hangjáról. Percek alatt az ujja köré csavarta a közönséget, és jó volt hallani, ahogy a tömeg felhör-dül egy-egy fontos gondolat hallatán, vagy reagál a poénokra. Vagyis, hogy a mai fiatalok tudnak angolul. Mindenki fiatal a maga módján, ez nyilvánvaló, de a OneRepublic közönsége nagyjából a tinédzserektől a szüleik korosztályáig terjed. Voltak apukák és anyukák tíz-tizenkét éves gyerekekkel, sőt néhány nagymamakorú rajongót is sikerült kiszúrnunk a tömegben.

Aki valamelyest ért a színpadi hangosításhoz, érdekli a fénytechnika vagy a háttérvideók művészete, az most tobzódhatott: a küzdőtéri keverőpult körülbelül akkora volt, mint egy lakótelepi garzon. És ennek megfelelően CD-minőségben szólt a hangcucc, az összes hangszer külön-külön is szépen kivehető volt, beleértve a csellót és a hegedűt, a legnagyobb zúzás közepette is. A kreatív, ízléses világítástól szintén leesett az állam, ami pedig a LED-falakon látszódott, az megérne egy külön kiselőadást a videótanszéken.

Magáról a zenéről azért nem írok bővebben, mert ízlések és pofonok, ugyebár, különbözőek, és a OneRepublic-dalokat sokan nyálasnak tartják, vagy legalábbis túl sterilnek. Nos, élőben mindez kissé karcosabb, energikusabb, kevésbé cizellált, ha úgy tetszik, közelít a rock and rollhoz. Még a Halo című Beyoncé-slágerre is érvényes mindez. Ezt minden koncerten elénekli Ryan Tedder egy szál zongorával – nyugodtan megteheti, hiszen ő írta. És még sok más világsláger is az ő nevéhez fűződik, tessenek csak utánanézni. Kifejezetten felkapott dalszerzőnek számít ez a szimpatikus, közvetlen fickó, akinek nem volt semmi extra kívánsága a szervezők felé, és aki szombat este annyira élvezte a felé áradó szeretetet, hogy a nézők közé is beugrott – ilyesmit sem Beyoncétól, sem Jennifer Lopeztől nem látott még a világ (J-Lo egyik slágere is elhangzott Pozsonyban).

A többi zenészről is essék szó, mert mégiscsak hatan voltak a színpadon. A gitáros Zach Filkins a zenekarvezető iskolatársa volt, még Colorado Springsben. Együtt indultak Los Angelesbe szerencsét próbálni, és bejött nekik. (Zach klasszikus gitárt tanult, miközben egy férfi fehérneműmárka modellje volt, szóval kalandos az útja.) Brent Kutzle, a csellista és basszusgitáros szabad idejében filmzenéket ír, producerkedik, és underground zenészekkel is összeáll, ha úgy tartja kedve. Brian Willett innovatív hegedűjátéka szólóban is minden partin sikert aratna. A többiek pedig szilárd alapot, megbízható hátteret biztosítanak.

A zenekar tavalyi, Human című albuma kísérletezőbb, mint a korábbi mainstream popzene, és úgy tűnik, a rajongók hűségesen mennek velük az új utakon is. Aki lemaradt a pozsonyi koncertről, Budapesten még elcsípheti őket május 13-án.