Egy lázadó festő ismeretlen élete

Miért is kívánkozik Caravaggio élete a filmvászonra? Miért izgatja fantáziánkat ennyire ez a késő reneszánsz korában alkotó festő? Michelangelo Merisi da Caravaggio lázadó volt, merész, és kicsapongó életmódot folytatott. Pályája kezdetén szegény, mint a templom egere, kiemelkedő tehetségének köszönhetően egyre több megrendelést kap és befolyásos pártfogókra tesz szert. A társadalom peremén élőkről, a koldusokról, a nyomorgókról azonban sosem feledkezik meg – ez a világ egybeforr azzal az esztétikával, mely fokozatosan bontakozik ki vásznain. Közben botrányhős kerekedik belőle, dulakodások övezik a nevét, menekülnie kell: Rómából száműzik, Nápolyban, Máltán és Szicíliában rejtőzködik és fest. Nem mellesleg száműzetésben készíti el néhány fontos alkotását. Élete kulcspillanatai máig nem tisztázottak: rengeteg találgatás övezi száműzetése kiváltó okát – azt, hogy szántszándékkal vagy csupán önvédelemből gyilkolt – és azt is, hogy miért és hogyan halt meg.

Az bizonyos azonban, hogy Caravaggiót az teszi izgalmas figurává, hogy mit is jelentett számára a festészet. Mint ahogy a késő reneszánsz festők, ő is bibliai témákat vitt vászonra, azonban szembeszállt a kor eszményített ábrázolási módjával: nem érdekelte a fenséges, a magasztos, inkább a társadalom peremén élőket használta modellként. Ha tehát egy szent néz le ránk egy Caravaggio-képről, azt a festő jó eséllyel kurtizánról vagy tolvajról mintázta. Bár ez a szociális érzékenység jócskán szúrta az akkori egyház szemét, képei pont ezért roppant életszerűek. Nem mellesleg formailag is kiemelkedőt alkotott, drámai fény-árnyék játékával a barokk esztétikáját alapozta meg.

Bár stílusjegyeit lelkes követők egy csoportja évszázadokon át próbálja utánozni, Caravaggio neve halála után jobbára feledésbe merült. A huszadik század ötvenes éveiben fedezik fel őt a művészettörténészek, ekkor éled fel a kíváncsiság művészete és kalandos élete iránt is. A legismertebb életrajzi kötet Andrew Graham-Dixon tollából került ki, de élete a filmrendezőknek is gazdag inspirációs forrást jelent – ezek közül a legemlékezetesebb Derek Jarman 1986-os Caravaggio című filmje.

A legújabb próbálkozás ilyen tekintetben a Caravaggio árnyéka. A film forgatókönyve csavar egyet a megszokott lineáris történetmesélést követő életrajzokon: a sztori kezdetén a festő már száműzetésben él. Majd bepillanthatunk a pápai rezidenciára, ahol a pápa (Maurizio Donadoni) épp azzal bízza meg a vatikáni titkosszolgálat emberét (Louis Garrel), hogy amit csak lehet, derítsen ki Caravaggióról (Riccardo Scamarcio). Az információk fényében kívánja ugyanis eldönteni, hogy festőnk megérdemli-e a pápai pardont, hogy visszatérhessen Rómába. Az elkövetkező majdnem két órában tehát a titkosszolgálat emberének nyomába szegődünk – ő Ombra, azaz Árnyék, a festő árnyéka. Kivallat mindenkit, aki Caravaggiót ismeri – köztük az Isabelle Huppert által megformált Costanzát, a festő jóval idősebb pártfogóját. A vatikáni titkosszolgálat ráadásul nem retten vissza a kegyetlenkedő vallatási módszerek bevetésétől sem. Egyfajta történelmi krimit követünk nyomon, melynek az egyetlen problémája, hogy – biográfiáról lévén szó – tudjuk a kimenetelét, tehát azt, hogy a rejtélyre nem kapunk választ.

A produkció legerősebb oldala a látványvilága, mely Caravaggio festészetének stílusjegyeiből merítkezik. A filmvásznat sötét árnyékokból kibontakozó nyomorult alakok, rongyos papok és szenvedélyes kurtizánok alakjai népesítik be, csakúgy, mint Caravaggio életét a kardforgatások és az orgiák. Nincs tehát hiány hátborzongató, gyomorforgató és egyszerre gyönyörű jelenetekből, miközben felbukkan az életmű néhány darabja is a filmben, melyeket egyébként különösen pazar élmény mozivásznon látni.

A gyönyörű és hátborzongató képek ellenére a nézőt nem sodorják magukkal az események, erről pedig a forgatókönyv tehet. A kalandos és szövevényes élettörténet feltárása sajnos számos alkalommal fullad egyszerű, olykor giccses megoldásokba. Hiába a vizuális hasonlatosság a színészek és Caravaggio festményeinek modelljei között, a karakterek száját elhagyó mondatok életképtelenné teszik a karaktereket.