Egy férfi és egy nő – az erkélyen

A rendszerváltás óta eltelt időszakban a színházaink által alkalmanként kiírt drámapályázatokra vagy egyéb indíttatásból megszületett drámai szövegek szinte kizárólag a történelmi tapasztalat felől közelítve próbáltak meg helyzeteket, konfliktusokat, karaktereket megrajzolni. Soóky is sikeresen – és kifejezetten üdítő módon – alkalmazta ezt a látószöget A nagy (cseh)szlovákiai magyar csöndben és az Egy disznótor pontos leírásában. A Dögölj meg, drágám! egyetemesebb értelmezési keretet kínál – nem kell hozzá okvetlenül közös história, hogy értsük, érezzük a két szereplő működését. Egy jó adag nézői nyitottságra viszont szükségünk lesz, a Soóky-szöveg ugyanis egészen különlegesen működik: viszonylag szűk terjedelme és minden feszessége ellenére folytonosan újra- és újrakonfigurálja önmagát. Amit történni hiszünk, tíz perc múlva már nem igaz, új értelmet nyernek a látszólag odavetett mondatok – és ugyanúgy az elhallgatások, a csöndek, a csonkolások is.

Az indító kép panelreált sejtet: a kettéosztott, de a nézők számára nyitott kamaratérben két szomszédos bérlakás erkélye és szobája adja a játék helyszínét. Mária (Dósa Zsuzsa) kényszeresen és rutinosan tartja szemmel a környezete eseményeit, most éppen a szomszédba költöző új lakóval igyekezne kapcsolatba lépni. Amint Árpád (Nádházy Péter) is kilép a saját erkélyére, megkezdődik az óvatos, tüskés, hol nyitó, hol záró kommunikáció a két korosodó ember között. Aztán egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy belepottyantunk a nyúl üregébe. A reális történések mögött kinyílik egy másik tartomány: a két szereplő (közös) emlékeiből, sérelmeiből, érzelmeiből kirajzolódó mentális térben egészen bizarr stratégia körvonalazódik, amelyet az abszurd játék kerete hitelesít.

Varga Viktor, a szarvasi Cervinus Teátrum és a Dialóg nonprofit szervezet közös produkciójaként létrejött előadás rendezője érezhetően inkább a realitás, a kisvilág berendezése felől közelített a darabhoz, nem erősítette fel az abszurd elemeket. A másik kínálkozó lehetőséget látta meg a műben: azt, hogy a Dögölj meg, drágám! egy példaszerű színészdarab, amelyben a szereplők a bő egyórányi játékidő alatt éles ellentétpárok mentén, nagy feszültségeket mozgatva, széles érzelmi skálát bejárva mutathatják meg magukat. Dósa Zsuzsa túlszabályozott, fegyelmezett Máriája az előadás nagy részében kőkemény arcélt mutat, egy olyan asszonyt hoz elénk, akiből nehezen jut felszínre a gyengédség, s aki vélhetőleg egész életében praktikusan, pragmatikusan vette számba a lehetőségeket (végül is, orvos). A másik erkélyen pedig: Nádházy Péter alakításában megszületik az extrovertált, teátrális gesztusokkal operáló, a ködös elszánásait forgatókönyvként, dramaturg bevonásával előre megírt szituációkba foglaló Árpád figurája (végül is, színész), akinek egy-egy kitörési ponton a civil, emberi hangja is kihallatszik. Kettőjük összjátékának köszönhető, hogy elfogadjuk: a „nagyon szeretlek!” és a „dögölj meg, drágám!” között a távolság annyi sem, mint egy pillanat.