Egy falat az agyából

Jacek Petrycki és Krystyna Krauze rendezése a magasban indul, s bár a földön folytatódik, egyetlen centimétert sem veszít jelentőségéből. Azokban az években, amikor a pályakezdő filmes a legendás cseh új hullám alkotásait csodálta, mindannyiszor vonattal tette meg az utat Varsó és Prága között. Tizennégy-tizenhat órákat töltött utazással, de már akkoriban is edzette magát, meséli. „Megtanultam belső parancsra elaludni.” Lengyel kollégái, akik vele együtt, csak más szakon tanultak a híres prágai filmművészeti főiskolán (FAMU), ma is csodálják éleslátását, szellemi tartományát. „Az agyát tudnám megenni” – mondja az egyik, majd elégedetten állapítja meg. „Szerencsére ad is egy falatot belőle.” Ilyen ez a film, ez a mesterien megszerkesztett, megrendezett dokumentum. Agnieszka Holland, akiből az egyetemes filmművészet egyik legjelesebb egyénisége lett, aki hol Bretagne-ban, hol Amerikában, hol Varsóban él, ez alkalommal azért jött Prágába, egykori tanulmányainak ma is szeretett színhelyére, hogy felelevenítse régi élményeit, beszélhessen azokról a fontos személyekről, akik komoly szerepet játszottak (s játszanak még ma is) az életében. „Tapasztalatlan tizennyolc éves lányként érkeztem Prágába, itt tudtam meg, mi az, hogy történelem, politika, szerelem, árulás, házasság, filmkészítés. A történések középpontjában álltam, itt értek az első igazán komoly hatások. Befolyásos zsidó családban születtem, apámat nem szerették a kommunisták, öt évvel a halála után nem vettek fel a lódzi Filmművészeti Akadémiára. Nem kívánt személy voltam a hazámban. A lengyel politikai helyzet átverése volt a részemről, hogy Prágában próbálkoztam. A lengyel film krízisben volt abban az időben, a cseh új hullám pedig az egyetemes filmművészet egyik leghumánusabb irányvonala volt.” Nemzetközi csapat tagja lett a főiskolán. Lengyel barátai mellé szlovák, cseh, bolgár, francia és jugoszláv társakat kapott. A szlovák növendék Laco Adamik volt, akivel még a főiskolán házasságot kötött. Fiatalkori fotó egy prágai kiállításon. Agnieszka Holland csákánnyal a kezében a kockaköves Óvárosban. „Ez a te igazi jellemed!” – állapítja meg egykori évfolyamtársa. Kicsi nő, nagy energiával, erőteljes lendülettel. Valóban ez ő. S miközben emlékezik, több prágai helyszínen megfordul – a főiskolai előadóteremben, ahol Milan Kundera óráit hallgatta, a kollégiumban, ahol lakott, a fiúk szobájában, ahova rendszeresen felszökött, a házban, ahova már feleségként költözött be, a Vencel téren, ahol hatvannyolcban az éhes szovjet katonákat hergelve tömte magába a frissen sült kolbászt, a ruzyněi börtön cellájában, ahol egy hónapot töltött, a Moldva partján, ahol anno szerelmesen andalgott –, és mindenütt elmesél egy-egy felejthetetlen történetet, amely legbelsőbb énjét formálta. „1968 az első nagy politikai, társadalmi és emberi tapasztalásom volt. A prágai tavaszt később, áprilisban kezdtem felfogni, de május elsejére már tüntetést, diáklázadást szerveztünk, rendszerellenes szórólapokat sokszorosítottunk. Nem gyújtogattunk, mégis letartóztattak bennünket. Kihallgatás, megfélemlítés, börtön. Halálos ítélettel, jobb esetben életfogytiglannal rémisztgettek. A tanáraim, Otakar Vávra és Karel Kachyňa kiálltak mellettem, nekik köszönhettem, hogy szabadon engedtek. Minden akkori tapasztalást hasznosítani tudtam. A kamera előtt például Ryszard Bugajski filmjében, a Kihallgatásban, amelyben a legellenszenvesebb figurát, az extrém kommunistát, a besúgót játszottam, azt a szerepet, amelyet egyetlen színésznő sem akart eljátszani. Rendezőként pedig több munkámban is. Szigorú, keménykezű rendező, de van egy másik arca is. A játékos. „A kollégiumi szobában gyakran bridzseztünk – meséli az egyik lengyel pályatárs. – Mindig ő volt a játék intellektuális motorja. Kártyalapokkal a kezünkben filozofáltunk, és kamera nélkül, szavakkal forgattunk.” „Néha hirtelen vagyok, tudom – mondja a rendezőnő. – Félnek is tőlem sokan.” „Jókedvében, iszogatás közben egyszer gyertyával a kezében járta a folyosókat – emlékezik egykori kollégiumi társa. – Ferenc Józsefről énekelt nagy átéléssel.”Őszintesége nem ismer határokat. „Volt, hogy a Carmina Buranára szerelmeskedtünk. Sokkolt, amikor Laco Adamik először levetkőzött előttem. Rettenetesen rosszul öltözködött. Bő, kinőtt, téglavörös nadrágból, széles vállú zakóból bújt ki, de az alakja tökéletes volt. Döbbenten néztem, mit takart a ruha.” Laco Adamikból lengyel állampolgár lett, ma is Varsóban él, felesége világpolgár. Legutóbbi filmjét, az HBO részére forgatott Olthatatlanult (Égő bokor) Prágában rendezte. Hatvannyolcról ilyen filmet nem forgatott cseh rendező sem. Ez volt a harmadik munkája, amellyel Agnieszka Hollandot Oscarra jelölték. A díjat most is más kapta. Nem volt csalódott egy kicsit sem. Józanul ítéli meg a dolgokat. „Elmúltam hatvan, más nem érdekel, csak a film. Orvos már nem lehetek, a politika ízléstelen. Inkább a filmjeimmel politizálok. Annak még mindig látom az értelmét. Van is hozzá kedvem, energiám bőven.” Egy nagy rendező szavai ezek, aki emberként sem átlagos.