Egy élet – száz év magányban

De mindemellett: Gabriel García Márquez hivatalos életrajzírója. Ez is világraszóló státus.

Egy élet címmel magyarul most megjelent kötete kétszáz év magányt is magába foglalhatna, olyan vastag. Családfákkal, jegyzetekkel, prológussal cakompakk 646 oldal. Elég hozzá egy vitorla és egy szelíden hullámzó tenger. Vagy egy sziget, Péntek nélkül. Esetleg egy eldugott tanya, ahol a nap sem szívesen időzik.

De elég-e ennyi az elmúlt öt évtized egyik legnagyobb és legtöbbet olvasott írójának, a kolumbiai születésű, Nobel-díjas nagy mesélőnek, Gabónak, vagyis Gabriel García Márqueznek? Gerald Martin tizenöt év munkáját foglalja össze, de úgy, hogy olvasójának az az érzése, egy szuszra mesél el egy mágikusan telített, szerteágazóan gazdag életet.

„Kimondhatatlanul hálás vagyok Gabriel García Márqueznek és Mercedes Barchának – írja köszönetnyilvánításában a szerző. – Kevés házaspárnak van több nyilvános és magánjellegű kötelezettsége, mint nekik, ennek ellenére előzékenyen, nagylelkűen és jókedvűen bántak velem közel két évtizeden keresztül, holott mindannyian tisztában voltunk vele – bár ezt soha nem vitattuk meg nyíltan – , hogy aligha lehetséges a magánéletbe annál bosszantóbb, sőt kutakodóbb módon behatolni, mint ahogy azt egy életrajzíró teszi, állandó és mindig kiszámíthatatlan kéréseivel és igényeivel.”

Martin, aki ma már az egyesült államokbeli Nemzetközi Latin-Amerikai Irodalmi Intézet elnöke, háromszáznál is több interjút készített a kötethez, köztük olyan hírességekkel, mint Fidel Castro vagy Felipe González, vagy hogy neves írókat is említsünk: Carlos Fuentes, Álvaro Mutis és Mario Vargas Llosa.

Előszavában Martin megállapítja: a XX. század nagy regényírói, Joyce, Proust, Kafka, Faulkner és Woolf az első negyven évhez tartoznak, a század második felében „talán egyedül García Márquez aratott osztatlan sikert”. (Kundera nevét meg sem említi.) Aztán így folytatja: „Márquez más szempontból is ritka tünemény. Komoly, mégis népszerű író – akárcsak Dickens, Hugo vagy Hemingway –, akinek könyvei milliós példányszámban kelnek el, és aki közel akkora népszerűségnek örvend, mint sok sportoló, zenész vagy filmcsillag. Az elmúlt idők legnépszerűbb irodalmi Nobel-díjasa lett 1982-ben. Latin-Amerikában, amely örökre megváltozott, miután García Márquez megálmodta Macondo kicsiny közösségét, mindenki csak becenevén, Gabóként, Gabitóként ismeri, akárcsak a némafilmek Charlie-ját vagy a labdarúgás Peléjét.”

2006-ban maga Márquez jelentette be a világnak: Gerald Martin a hivatalos életrajzírója. De ezt megelőzően, még 1990 decemberében, amikor Havannában először találkoztak, közölte vele, csak akkor megy bele az életrajz megírásába, ha nem neki kell elvégeznie a „nyomozó” munkáját. Az intim beszélgetéseket ugyan elhárította, mindent összevetve különböző helyszíneken a tizenhét év során körülbelül egy hónapnyi időt töltöttek együtt. „Csak írja, amit lát – biztatta Márquez nem kis cinizmussal írótársát –, bármit is ír, majd az leszek én.” Márquez nagy mesemondó. Martin szerint főleg a nagyotmondó meséket szereti, s mint a kórosan heccelők általában, ő is szívesen vezeti félre a világ újságíróit. Teszi ezt úgy, azzal a játékos kedvvel és elapadhatatlan humorral, hogy ugyanazt a történetet többféleképpen tálalja. Martin elszántságát, szívósságát és nem utolsósorban megszállottságát mindenesetre az is jelzi, hogy Aracata főterén egy egész éjszakát töltött el szakadó esőben pusztán azért, hogy magába szívja a városka hangulatát, azét a kisvárosét, ahol Márquez született.

Három részre tagolódik a könyv. A szülőföld: Kolumbia a gyerekkorról, az iskolaévekről, az egyetemistáról, az újságírótanoncról és a bogotai sztártudósítóról szól. A második rész a külföldön töltött éveket öleli fel. Márquez felfedezi Európát. Rómából tudósít, Párizsban él, eljut a vasfüggöny mögé, Lipcse, Kelet-Berlin, Prága, (Pozsony és Csap városán keresztül) Moszkva, majd 1957 nyarán Budapest. Márquez lerázza hivatalos kísérőjét, és egyedül vág neki a városnak. Bemutatják Kádárnak, akiről később azt írja: „Szerény ember, aki hirtelen hatalmi pozícióban találta magát, de egyértelmű, hogy nem fűti féktelen hatalomvágy, csupán választania kellett, hogy a nacionalista szélsőjobbot támogatja, vagy pedig az ország szovjet megszállását annak érdekében, hogy megmentse azt a kommunizmus számára, amelyben oly buzgón hitt.” A világfié a könyv harmadik része. Hírnév, irodalom és politika. S a legvégén: Márquez, túl a hetvenen. És a szerző lényeges megállapítása: „Ha García Márquez megszállottja is volt a hatalomnak, ha az le is nyűgözte őt, a hatalom is újra és újra, ellenállhatatlanul vonzódott őhozzá.”

Záróakkordként pedig hetvenöt fénykép az író albumából. Első születésnapján kislánynak öltöztetve. Aztán kollégistaként, majd zöldfülű költőként és diákvezérként. Márquez Castróval és Clintonnal. Nerudával és Redforddal. És egy történelmi fotó: Csehszlovákia szovjet megszállása, 1968 augusztusa. Egymondatos kommentár Gerald Martin tollából: „Az utolsó csepp a pohárban a Szovjetunió számos korábbi támogatója számára.”

Regényes életrajz?

Annál sokkal több, sokkal értékesebb munka.