Dióhéj – egyszerűen, taps

Miért nem jöttél oda szólni? – kérdezte tőlem egy ma már nagy színésznő, amikor évekkel később említettem neki, menynyire tetszett egy fiatalkori színpadi alakítása. Kell a visszajelzés. Erőt ad – tette hozzá. Akkor megfogadtam, mindig szólni fogok, ha valamilyen művészi teljesítmény megérint, ha valami nagyon tetszik, ha valamiben ott érzem azt a parazsat, amelyet a tehetség, a nem mindennapiság izzít. A Pátria rádió bemutatkozik című műsor nyilvános felvételének produkcióit nézve, hallgatva, úgy határoztam, amikor bejelentik a diószegi Dióhéj citeraegyüttes színpadra lépését, felállok és otthagyom az előadást. Ahogy sokan Malevich fehér négyzetét, én a citerazenét viselem nehezen. Aztán mégis az történt, hogy végighallgattam a Dióhéjt. Amikor ugyanis a műsorvezető közölte, hogy a Dióhéj citeramuzsikáját az újszerű megszólalás jellemzi, úgy döntöttem, ezt nem hagyom ki. Igaz, volt bennem jó adag rosszmájúság is, hogy ugyan mi újat lehet a citerából kihozni. És szólt a Dióhéj-muzsika olyan futamokkal, amilyenekkel eddig a komoly- és a beatzene indított képzeletbeli szárnyalásra. A Dióhéj citerásai úgy adták elő a népdalokat, hogy produkciójukból kihallottam a rokokó és a reneszánsz muzsika stílusjegyeit is, de még – és az autentikus népzene hívei bizonyára istenkáromlással vádolnak majd – a heavy metalt is. Az együttes izgalmas hangú szólistáitól élvezettel hallgattam az Ennek a legénynek dombon van a háza kezdetű dalt, amely valamiféle népi rapként csengett a fülembe. Három-négy, más-más ritmusú, hangulatú dal elég volt ahhoz, hogy változtassak korábbi véleményemen, és azt mondjam: igenis, a citerát le lehet porolni, és ehhez a Dióhéj nagyon ért.

Dióhéj, tapsoltam, és ahogy megfogadtam, szólok. Nagyon tetszett.