Czucz Enikő: Skandalon

Csaknem üres a hűtő. A fagyasztóban még egy kevés zöldség, pár szem eper és sült krumpli, és négy íztelen, szagtalan, vékony tofulap. Gép formázta őket kör alakúra, de még az asszociáció szintjén sem idézik a hamburgerekben használt fasírtot. Többet vettünk egyszerre, mert szereted halmozni a készleteket. Néha olyan érzésem van, hogy osztasz valamilyen generációs tudást egy olyan nemzedékkel, amihez a származáson kívül nincs közöd. Mintha igazi háborúba születtél volna, nem csak abba a hétköznapi és családra korlátozódóba, amelybe mindenki más. Nem is érzékeltük, ahogyan egy ország szétoszlik, és önállósuló részei egymást zabálják fel. Nem kerestünk magyarázatot, hogy az öregek miért hallgatagok. Nem beszélünk róla. Nagyanyám sokszor mesélte azt az éjszakát, melyet csónakban töltött a Dunán. Biztos vagyok benne, hogy szemléletesen festette le a repülőgépgyár bombázását, volt hozzá érzéke, de a szavaira nem emlékszem. Arra se, hogy jutott a csónakba. Pont a lényeg, a túlélés módja és menete törlődött. Képzeletemmel pótolom a hiányos részeket, hogy kerekké tegyem, ami már elveszett, neked viszont nincs szükséged ilyen hamisságokra. Pontosan jegyzel minden összefüggést, készülsz valamire, még akkor is, ha az érzékekkel még nem befogható. Majdnem biztos vagyok benne, hogy kettőnket is fenntartasz a vízen. A fóliázott húsutánzat felhalmozásába azonban nem a beléd vetett hit miatt egyeztem bele. A tett összhangban volt valamilyen spórolós videó tanácsaival. Vedd meg, amikor olcsó. Fogyassz észszerűen. Használd a társadalom heppjeit a javadra. Az irányítás illúziója majdnem olyan megnyugtató, mint az irányítás maga. A dolgok úgy viselkednek, ahogy akarom, ha az akaratomat mozgásuk természetére szabom. Nagyanyám leckéjére nem emlékszem, de nem idegen a képzeletemtől, hogy ez a tanulság. A kenyér nem tartott ki, de a szekrényekben több csomag száraztészta van, amivel még ez is pótolható. A friss zöldség okozza a legnagyobb gondot.

A szokatlan fényesség napok óta kitart. A redőny is alig állítja meg, fehér sugarakban szűrődik be, hogy aztán hatvankét vékony sáv vetüljön a falra. A számban biztosak vagyunk, már az első nap végén megszámoltuk. Nem jött el az éjjel, szokatlanul nyugtalanná tett, hogy a napot nem zárta sötétség. Talán a megzavart rutin miatt. Tegnap már nem tartott ébren, nem kellett a takarót a fejünk fölé húzni, mikor aludni mentünk, viszont nem is ismertük fel a napszakot. Nincs miből megállapítani. Otthon valószínűleg kukorékolnak a kakasok. Az idő zavaros lehet évek óta, egy ideje már nem hajnalban jeleztek. Hallottam őket éjfélkor és kora délután is. Hajnali kettőkor. Vagy talán teljesen elhallgattak? Ha kiírták a változást a dolgok rendjéből, talán nincs miről beszélniük. A fény egyenletes és állandó. Az órák összevissza járnak, mást mutat a telefon, a számítógép, a vekker. Villany még van, térerőt azonban nem találni. Aki nincs ott személyesen, túl távol került. Amikor elkezdődött, zajongott a lépcsőház. Kimentünk mi is, hátha lesz valami magyarázat, információ, valami halványan körvonalazódó terv a közös túlélésre. Végül csak a teóriákat hallgattuk, idegenekről, műholdakról, konspirációról, természeti és atomkatasztrófáról. Mindenki úgy adott értelmet a világnak, ahogyan tudott. Eredeti egy sem volt, visszadobott filmötletekre és konspirációs weblapok felhangosított monológjaira hasonlított a legtöbb szólam, néhányan azonban felettébb határozottan adták elő saját változatukat. A sok egymásba érő, felemelt hang, az érvek dinamikus tagolása és az agresszív arrogancia gyönyörrel teljes pánikot idézett elő. Egy kopasz férfi a gyerekrabló fekete furgonokat, melyeknek pár havonta újjáéledő híre újra a közösségi oldalon terjedt, a sátánista rituális bántalmazás 80-as és 90-es évekbeli halovány emlékeivel kötötte össze. Megbízhatatlan forrásnak bizonyult. Egy idősebb, a szokatlan meleg ellenére is sárga télikabátot viselő nő azt a kérdést szegezte a mellének, hogy mégis milyen jogon okosabb az úr. Hiszen nem lakástulajdonos. Bérlő. A szó lefegyverezte az ügyes szofistát. Bérlőknek igazán nem lehet beleszólásuk a ház ügyeibe, tessék csak befogni, amíg ő elmondja, hogyan mérgezik a vizet és a levegőt. Néhányuk a véletlenszerűen befogott rádiójelentések foszlányait próbálták egy összefüggő magyarázattá alakítani, sikertelenül. A zsivaj hamar elcsendesedett, mindenki behúzódott a lakásokba, mint azelőtt. Akárcsak a görög teknősök, amikor a homokba ássák magukat, elszigetelve alusszuk a téli álmunk. Szívünk félpercenként dobban. Néha-néha halljuk csak azok párbeszédének felszűrődő hangjait, akik töretlenül megnézik a postájukat. A bejárati ajtó csapódása viszont mindig elmarad.

A falon mozdulatlanná dermedt árnyékok is azon a reggelen jelentek meg. Ez volt az első jel, az állandóság. Nem változott a szög. Először szórakoztatónak találtuk, értelmet vetítettünk a megfoghatatlanba, vagy legalábbis ezzel próbáltuk elnyomni a gyülemlő feszültséget. Találgattuk a hasonlóságot barlangunk árnyai és a világ dolgai közt, akárcsak a gyerekek a felhők formáját. Rumli lesz, ha árnyékot vet minden. Nagyobbá válnak, megkettőződnek a létezők. A vasalódeszkán koszos ruhák, a halom akár az elnyúlt perjel. Még mindig nem tudjuk kitalálni, hogy mit oszt, minek a részarányát jelöli. A macska nagyra nő, nyíló szája akár az oroszláné. 

Mára meguntuk a játékot. Kinyitod a hűtőt, majd a szekrényeket. A húsvéti csokitojások is elfogytak rég. Állsz még egy percig, hümmögsz, nincs semmi. Felém fordulva, jelezve tanácstalanságod, elhúzod a szád. És akkor egy motor morajlása hangzik fel. A nagy csendben úgy hat, akár a légiriadó szirénája. Nem félhetünk örökké, mondod, s mielőtt a mondat értelmét tudatosíthatnám, hirtelen határozottsággal felhúzod a redőnyt. A fényesség szinte vág, karomat arcom elé kell kapnom, a szemem szorosan zárva. Szemhéjam belseje tűzpiros. Nem láthattam, de neked sem lehetett barátságos a körülmény, mert kis idő múlva újra elviselhetővé szelídülnek a fényviszonyok. 

A napszemüvegekre az íróasztal fiókjában akadtam rá. A motorzaj forrását már nem pillanthatjuk meg, a távolban halt el, de az elhatározás már megszületett. Rá akarunk látni a világra. Ezúttal tervezetten irányítjuk a fénytörést, hogy nézhetővé váljék a fényesség. Még a napszemüveggel is hunyorítanom kell, hogy fókuszálni tudjak. Sötétítők takarják a szemközti tömbház ablakait. Csak néhány nyitott rés a külvilágra, hasonlóan hozzánk. A lakásokba nem látni be, de egészen biztosra vesszük, hogy a felhúzott redőnyök és félrevont függönyök mögött emberek néznek. Saját barlangjából mindenki. Sugarakról nem beszélhetünk, a fény mindenhol van, magába a térbe költözött, nincs forrása, nincs központja, egyenletesen oszlik el a tömbházak között, amelyek nem vetnek árnyékot. A fák, bokrok, szemétkukák, még az őket körbezáró rácsozat sem. Mielőtt szólhatnék, egy ember tűnik fel. Zsebében kotorászva, sietősen kel át az úttesten, szinte kocog a kisboltig. Kulcsot vesz elő, kinyitja, majd sarkig tárja az ajtót.