Czucz Enikő: A három Ági II.

Szerette hallgatni, ahogy barátnője beszélt. Gyorsan, határozottan és összeszedetten a fecsegés álcája alatt. Még a kitérők sem hatottak feleslegesnek, a témaváltások pedig, ha valaki tényleg figyelt, megjósolhatatlanságuk ellenére is logikusan következtek egymásból.  Érezte a bőrén. Magában mindig vonzón fényes, bonyolult felépítésű, monumentális ékszerekhez hasonlította a társalgást, azokhoz, amelyeket rendre felpróbált, de túlzott extravaganciájuk és személyisége evidens kontrasztja miatt sosem vásárolt meg. Szürkébb leszek a csillogás alatt, gondolta. A láthatatlan fajta mellett döntött: nyakán és mellkasán a történet szerkezete szerint rajzolta ki a nyaklánc vonalát mutatóujjával. Így olyan volt, mintha érintéssel ajándékozták volna meg.

Mindenki máshogy beszélt, de Ági, az általa kidolgozott tipológia segítségével, előre látta, hogy mihez kell tartania magát. Volt, akinek a szavai gyűrűt írtak le, tisztán és célirányosan haladtak a lezárás felé. Ez a fajta kommunikáció mindig valamiféle hierarchiát feltételezett, lehetett prezentáció, megbeszélés vagy feladat, s Ági ennek megfelelően fűzte bele a maga gyűrű-válaszát. Futó találkozásoknál hajtű, felszínesebb ismeretségeknél karkötők különböző fajtái, mélyebbeknél a nyakék vagy tiara. Ezek voltak főbb kategóriák, amelyek segítették, hogy részt vegyen a világban. A reakcióját előre elkészítette. Régebben nem jutottak eszébe a megfelelő mondatok, késve vagy túl hamar gondolta ki őket, vagy soha nem megfelelő időben hangzottak el. Ha bátorságot is vett magán, és az asszociációra hagyta az irányítást, kénytelen volt érzékelni a diszharmóniát mondandója és környezete között. Ez mindig érzékenyen érintette. Pár hónapra el is hallgatott. A kihagyást nem sokan vették észre, senki sem kényszerítette magyarázatra. Addig figyelt, amíg ráérzett a szabályokra, s mikor már biztonsággal azonosította a formát, újra beszélni kezdett. Az egyszerűbb típusokat, amelyeket nem színeztek érzelmek, könnyen elsajátította, de az eredeti, bonyolultabb szerkezetek máig zavarba hozták. A beszédhelyzet elképzelését, a szavak gondolatban való elrendezését nem érezte elég biztonságosnak. A képzeletbeli beszélgetések variációival teleírt füzetek az íróasztalán hevertek. Mások naplókként azonosították őket, Ági pedig ezt a megjelölést helyénvalónak tartotta, de nem ellenkezett volna a katalógus vagy a jegyzőkönyv ellen sem.

Barátnője mondatai olyan nyakláncot formáztak, amelyen az ujj, ha követni szeretné a vonalát, folyton válaszútra tér. A választások sora, amely kiadta a teljes konstruktum formáját, mesterkedés nélkül következett egymásra, mímelve a természetességet, de a sodró drámaiságtól sem mentesen. Csodálta ezt a képességet, ezt az elragadtatottságot, amivel barátnője, akit magában csak Mindenmentes Áginak nevezett, az ételallergiáit és divatos mániáit taglalta. Ági csak a legszükségesebb esetben nyitotta ki a száját. Tartott tőle, hogy ügyetlenségével megakasztja a félreérthetetlenül egy szólamra komponált folyamot, ezért többnyire türelmesen megvárta, amíg magától elapad. Most azonban szüksége lett volna a megerősítésre. Igen, igen, nem te vagy a hülye, nem képzelődsz, mondhatta volna barátnője, tényleg el lehetsz átkozva. Egy ilyen időszak nem alakul ki magától, nem lehet szó puszta szerencsétlenségről. Várta az alkalmat, egy kis rést, hogy beleugorhasson a monológba. Próbálkozott minden levegővétel és hatásszünet alkalmával, de csak a helyeslésig jutott, aminek szokatlan gyakorisága miatt barátnője igazán támogatva érezte magát. Nagyon köszönöm, hogy támogatsz, mondta, mielőtt letette a telefont.

Ági nem haragudott. Évekkel ezelőtt rájött, egy önfejlesztő videó segítségével, hogy Mindenmentes Ági viselkedése mérgező a számára. Állandóan kereste a konfliktust, hangos volt és közönséges. Nem tudott és nem akart megbocsátani, ha kellemetlenül érintette valaki, bosszút esküdött. Persze, ezt sose mondta ki, került minden olyan megnyilvánulást, amit a környezete gyerekesnek tarthatott volna, de orrlyukai tágulását nem bírta ellenőrizni, és az érezhetően túlzásba vitt kedvesség csak jobban kiemelte a mélyről fakadó, a másik személy iránt érzett ellenállást. Hisztis vagy és kicsinyes, írta le többször Ági a füzetébe, és rögtön el is szégyellte magát. Ha barátnője férfi volna, hatalmaskodás és arrogancia mögé bújtatná természetét. Feladatokat vállalna, és a számonkérés alkalmával olyan frázisokat ismételgetne, hogy „nézze” és „én megtettem minden tőlem telhetőt”. Ági még szerette barátnőjét. A kapcsolatuk egyoldalúsága zavarta, de úgy érezte, nem lenne semmi értelme felróni neki. Csak egyensúlyba kell hozni, gondolta akkor Ági, kétszer egy az két oldal. Az íróasztalhoz sétált, tollat vett a kezébe, és fellapozta az éppen aktuális füzetet.