Csillag Lajos: Húsvét Hongkongban IV.

– Próbáljon meg visszaemlékezni valami igazán félelmetesre – mondja a velem szemben ülő nő.

– Ez most a hipnózis? – kérdezem, és előredőlök a székben.

– Nem, ez most nem az – feleli. – Az teljesen máshogy nézne ki. Most csak arra kérem, hogy próbáljon meg visszaemlékezni valami igazán félelmetesre.

Kiborít a kérése. Már harmadszor vagyok nála, és hiába mondom el neki minden alkalommal, hogy pont az a gondom, hogy az emlékezés az utóbbi időben nem igazán az erősségem, mást se tud kérni tőlem, csak ezt.

– Nos? – néz rám. – Próbálja csak.

– Hunyjam be a szemem? – kérdezem.

– Ahogy gondolja – mondja halkan. – De nyitva is hagyhatja, ha úgy több fény marad odabent.

Nem válaszolok, csak behunyom a szemem, a sötétség pedig pont úgy ereszkedik le bennem, mint egy moziteremben vetítés előtt. És akkor eszembe jut, hogy valamikor tizenöt-tizenhat évesen egy moziban dolgoztam. Nem sok dolgom volt, azokat kellett leültetnem a helyükre, akik későn érkeztek a vetítésre. A teremben ilyenkor már csakugyan sötétség uralkodott, nekem pedig egy zseblámpával kellett megvilágítanom az utat az éppen érkezőknek. Furcsa volt, hogy többnyire olyankor nem ezekre az emberekre haragudtak a nézőtéren ülők, hanem rám. Erről hirtelen megfogalmazok egy mondatot, ami valahogy úgy cseng, hogy „Sosem könnyű azoknak, kik a fényt viszik”, és ezt hangosan ki is mondom.

– Tessék? – kérdez vissza a nő velem szemben. Hallom a hangjában, hogy eléggé unja magát. – Esetleg mondhatja hangosabban is, hogy mit lát – jegyzi meg.

– Sötétséget látok – felelem. – Egy moziteremben ülünk.

– Látja, ez jó – mondja a sötétség mögül.

– Akkor folytassam? – kérdezem bizonytalanul.

– Persze, hogy folytassa. Mondja el, hogy mit lát.

– Csak az emberek arcát, ahogy egy zseblámpával megvilágítom őket – válaszolom.

– És? Milyenek az emberek? Félelmetesek magának az emberek? – Most veszem csak észre, hogy a hangjában van valami furcsa is. Nem ismerem ezt a nyelvjárást, ha nyelvjárás egyáltalán, amitől az a-t és az á-t kerekebben és mélyebben mondja.

– Nem, egyáltalán nem félelmetesek. De dühösek rám. – Erre nem mond semmit, így én sem mondok semmit. Kikapcsolom fejben a zseblámpámat, és nekidőlök a széksorok melletti falnak, ugyanebben pillanatban elkezdődik a vetítés. A filmben éjszaka van, legalább egy tucat fiatal ül egy tábortűz körül, annyi évesek lehetnek, mint én. Aztán egy fiú és egy lány szalad a parton a félhomályban, csak az alakjukat látni. „Mi is a neved?”, kérdezi a srác, „Chrissie.”, mondja a lány, „Hova megyünk?”, kérdezi a srác megint, „Úszni!”, kiáltja a lány és kiszalad a vászonról. Arra gondolok, hogy ha ilyen lesz az egész film, halálra fogom unni magam. Teljesen kilépek a fejemből, csak bámulok magam elé, aztán arra eszmélek néhány perc múlva, hogy az egész teremben sikoltoznak, mert a lányt épp lerántja valami a víz alá, ettől a lány pedig szintén sikoltozni kezd. Én is sikoltozni kezdek, de már nem tudom, hogy a lány a vásznon, vagy az emberek hozzák rám a frászt. Fogalmam sincs, hogy miért, de felkapcsolom a lámpákat és az emberekre világítok, és látom az arcukat, ahogy teljesen kikelve magukból ordítanak és sikítanak.

Kirohanok a teremből, a lámpámat pedig az előcsarnok büféjénél hagyom. A büfés, akit azt hiszem, talán Marikának hívnak, megkérdezi, hogy mi a baj. 

– Felmondok – válaszolom ziláltan és elsietek. Csak az épület bejárata előtt állok meg, még mindig kapkodva szedem a levegőt és a sikoltozó arcokra gondolok. Az emberek nem láttak még itt ilyesmit, de hát mennyi mindent nem láttak. Azt hiszem, ez már rég nem Winnetou, itt tényleg szembe kell nézni a halállal, és a művér is túlságosan valósághű. Erre senki nem számított. Aztán megfordulok, és nekidőlök az épület falának. Ennyivel zárom le magamban a filmet. Lehet, hogy az én gyerekem már nem fog ezeken a filmeken magából kikelve sikítozni, ami megnyugtató, viszont ha arra gondolok, hogy ő is ugyanebbe a moziba fog járni, az egészen félelmetes.

– Ez a legfélelmetesebb emléke? – kérdezi a nő higgadtan.

– Nem hiszem, hogy emlék – válaszolom halkan. – De ha lesz egy lányom, Imolának fogom hívni.

Nem válaszol, csak kissé indulatosan kikapcsolja a tollát és új időpontot egyeztet velem.