Csendes László halálára

Talán úgy gondolták, aki onnét elmegy, arra neheztelni kell. Vagy egyszerű-en csak elfelejtették. Sosem tolakodott előtérbe, nem járt vissza évente előadói estekkel, és két, Rimaszombatban is bemutatott monodrámája, a Bolyai János estéje és a Van Gogh sem vonzotta a város közönségét. Utóbbit úgy negyven emberrel együtt néztem végig valamikor a kilencvenes évek közepén, de máig emlékszem az ámulatra, amit kiváltott belőlem.

Aztán már csak családtagjait látogatta – az utolsó években nagybeteg fivérét, akit csupán pár héttel élt túl. Nem zsűrizett folyamatosan a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó verseny döntőjén sem – pedig tavaly áprilisban ebben a szerepben is nagyot alakított értő kritikáival és szívből jövő, élvezetes, ugyanakkor szakmai szempontból is hasznos értékeléseivel. A fiatalok, akik akkor találkoztak vele először, azonnal a szívükbe zárták. Nem tudhatták, hogy utoljára mesél nekik életéről, megpróbáltatásairól és szeretett hivatásáról.

Csendes László sorsa tankönyvbe illő színészsors, az elmúlt és a mostani rendszer tipikus gáncsaival, hátráltató tényezőivel. Szülővárosának amatőr színjátszó csoportjában igazi sztár volt, a lányok miatta nézték meg a Dropka Géza rendezte előadásokat, állítólag már akkor sem lehetett másra figyelni, ha ő színpadon volt.

Akkoriban a MATESZ-ba is keresték a sármos fiatalembereket. Egy rimaszombati származású rendező odacsábította, pár héttel később már beugrott egy komáromi előadásba. Innentől jó darabig felfelé ívelt a pályája, a katonaság után Beke Sándortól is egymás után kapta a remek szerepeket.

Mindkét hazai magyar teátrumot kipróbálta, 1969 után bő egy évtizeden át – a kassai Thália egyik meghatározó egyénisége volt. Imádott „tájolni” a társulattal, többször végigjárta az országot Pozsonytól Ágcsernyőig. 1982-ben aztán történt valami, amiről diszkréten csak annyit árult el tavaly, hogy összetűzésbe keveredett egy magas beosztású kommunista pártemberrel. Az incidens után bezárultak előtte a kapuk: lassan elmaradoztak a filmszerepek, a pozsonyi rádió magyar adásába sem hívták szerepelni, pedig azelőtt irodalmi műsorokat is rendezhetett ott. Arra kényszerült, hogy Magyarországon keresse a boldogulást, a nulláról indulva. Több színházban megfordult, végül Egerben talált otthonra, a Gárdonyi Géza Színház oszlopos tagja lett.

És jöttek sorban az elismerések, köztük a Jászai Mari-díj 1996-ban. A filmesek is felfedezték karakteres arcát és markáns, természetes játékmódját, amellyel romantikusan meseszerű történelmi alakokat is emberivé tudott tenni. Több mint húsz kisebb-nagyobb karakterszerepet játszott el a filmvásznon. De zenés szerepekben is hiteles volt, nem beszélve a tragikomédiákról. Közülük kiemelkedett Örkény Tóték című darabjának egri előadása, ahol Tótot formálta meg.

Aztán egyszer csak kivonult a szín-házi közegből. Festegetni kezdett, és gyermeki kíváncsisággal sajátította el a jóga művészetét. Megvett egy Eger környéki leégett tanyát, rendbe hozta, utolsó éveiben ott élt. A szakmához csak annyiban kötődött, hogy versmondó kört vezetett egy gimnáziumban. Szerette volna, ha a tantervbe is bekerül a színházi nevelés, ha olyan, a középkori iskolai színjátszáson alapuló oktatás lenne tájainkon, amelyre építve Angliában máig működnek a jobbnál jobb drámacsoportok. „Meggyőződésem, hogy ha a mai fiatalok ki akarnak alakítani maguknak egy oázist, amelyben otthon lehetnek, akkor csak a művészetek felé fordulhatnak. Mert ebben az agyontechnicizált, agresszív, brutális világban kell egy ilyen hely” – mondta lapunknak tavalyi interjújában. Reméljük, valakik egyszer valóra váltják ezt az álmát is.

Csendes Lászlónak 72 év jutott a földi színpadon.