Betegségről (nem csak) gyerekeknek

Lőrincz Zsuzsa egyébként a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának tagja, ahol számos gyerekelőadás rendezése fűződik a nevéhez. A színdarabot Lázár Ervin meséje nyomán a népszerű drámaíró és dramaturg, Tasnádi István írta. A produkciót eredetileg a győri Vasmacska Bábszínház játszotta, a Jókaiban most Szirtes Edina zenéjével vitték színre.

Egy koldusasszonyt (Molnár Xénia) igyekszik kitoloncolni a királyságból két poroszló (Béhr Márton, Szebellai Dániel). Bűne: tüsszentett. Hapcikirály birodalmában márpedig szigorúan tilos tüsszenteni. A király (Köleséri Sándor) ugyanis egy dologtól fél ezen a világon, de attól nagyon – a náthától. Na, de mi történik, ha magára a királyra jön rá a prüszkölhetnék? Vajon kitoloncolják őt is? Bolondja (Szabó Viktor) és udvaroncai (Olasz István, Bernáth Tamás) elszántan keresik a megoldást. Ahogy az egy teljhatalmú uralkodóhoz illik, a király a mindenkire érvényes törvényeken sem rest változtatni, ha úgy adódik. Hapcikirály úgy dönt, meg-gyógyul – érkezik az orvos (Holocsy Krisztina) majd a felcserek, a vajákosok, a történet pedig hamísítatlan Lázár Ervin-i hangnemben kacskaringózik tovább.

A betegségtől való félelem témája nem új keletű: Lázár Ervin a kilencvenes évek végén írta a mesét, de a betegségtől való félelem témája a népi emlékezetben is fontos helyet foglalt el. Az azonban bizonyos, hogy a történet a Covid után máshogy hangzik, mint előtte. Nem is olyan régen mi is Hapcikirályok voltunk, akik úgy féltek a vírustól, mint főhősünk a náthától. A darab programra tűzését részint a Covid-élményünk motiválta. Sokunkat ért veszteség a pandémia ideje alatt, de talán elérkezett az ideje, hogy számot vessünk az időszakkal – és ha igen, akkor ezt miért ne tehetnénk meg a humor segítségével? Másrészt a hipochondria az influenza és az állandóan jelen levő más betegségek világában mindig aktuális téma, pláne ma, mikor minden egyes tünetünkre az interneten kereshetünk magyarázatot. Ezért is fontos, hogy a gyerekeket is érzékenyítsük a téma iránt. Vajon képesek vagyunk-e beszélni arról, ami a szépséget és fiatalságot ünneplő társadalmainkban tabunak számít?

Az előadás azt bizonyítja, hogy egy mesejáték esetében sem kell a rendezésnek mindenáron ragaszkodnia a realitás illúziójának fenntartásához. A gyerekközönség reakciója a múlt heti bemutatón arról tanúskodott, hogy a kisiskolások is élvezik az előadást, még akkor is, ha nem leereszkedően, szájbarágósan magyarázzák nekik a történetet. Márpedig Lőrincz Zsuzsa rendezése gyakorta emelkedik el a klasszikus felfogásban megrendezett mesejátékoktól. Nem szentel különösebb időt egy-egy részlet elmagyarázásának, tehát nem az olvasatot igyekszik a szánkba rágni. Sőt, a néző gyakorta érezheti úgy, hogy a cselekmény helyenként elliptikusan építkezik – a töredékesség azonban nem gátolja az érthetőséget és az értelmezhetőséget, viszont a jelenetek kiválóan világítanak rá egy-egy kulcsfontosságú momentumra. Az azonban bizonyos, hogy a különleges dramaturgiai építkezés miatt az előadást követően érdemes a gyerekekkel beszélgetni a látottakról.

A készítők egy mesejátékhoz képest meglepő zenei világot alkottak számunkra. Szirtes Edina zenéje úgy hat, mintha rockkoncerten lennénk, csak épp nem csápolnak rajongók a színpad előtt (bár a kislurkók sem fogják ám vissza magukat, sikítanak és ugrándoznak, amikor tetszik nekik valami). A produkció már az elején hatásos hangörvénnyel indít: a zongora mögött Pálinkás Andrássy Zsuzsanna ül, aki egyébként a színház korrepetítora, míg a dobok mögé az egyik fő szerepet, a Bolondot alakító Szabó Viktor ugrik be időről időre, de van, hogy tangóharmonika, villanygitár és hegedű is felcsendül, melyeket szintén a színészek vesznek kézbe.

Nem csupán a zene hatásos, hanem a látvány is. A díszlet és a jelmezek Lőrincz Melinda munkáját dicsérik. A díszlet minimalista, néhány aranykeretes apró ajtócska érzékelteti, hogy a helyszín egy vár, egyébként sötétbe borul a színpad. A sötét háttér előtt annál inkább érvényesül a jelmezek színpompás, apró részletekig kidolgozott kavalkádja. A szereplők mintha egy magyarkártya-pakliból léptek volna ki – mintás zsabók, a legapróbb részletekig kidolgozott minták díszítik ruháikat – minden egyes karakter jelmeze egy-egy művészi értékű munka. A legkomolyabb vizuális hatást azonban kétségkívül az árnyjátékkal éri el a produkció (az árnyjátékos Hegedűs Gréta), amely nem csupán kiegészíti a történéseket, hanem gyakran átveszi az irányítást a narratíva fölött. A jelenetek, melyekben a Felcser és a Lecser (akiket szintén Béhr Márton és Szebellai Dániel párosa alakít), majd Vajákos Mari (Hostomský Fanni, akivel szemtől szembe egyébként nem is találkozunk, csupán az árnyékát látjuk) hátborzongató módszerekkel gyógyítaná a királyt, egyszerűen zseniálisak. Sőt, a képek helyenként egészen félelmetesek lehetnek gyerekszemmel – legalábbis ezt gondoljuk mi, bár lehet, hogy a mai virtuális világban cseperedő gyerkőcöknek már más jelenti a félelmeteset. Ezt nem tudom, kérdezzük meg tőlük.

Az azonban bizonyos, hogy a produkció azt szemlélteti számukra, hogy a színház végképp nem egy unalmas hely. Hiszen a zene, amit itt hallanak, a mai füleknek szól, a látvány pedig olyan megoldásokat kínál, amelyek odavonzzák és meg is tartják a lurkók figyelmét. A formai frissessége miatt pedig ugyanilyen izgalmas felnőttek számára is.