Bartók Imre: Nyarlathotep

A karanténban megfőtt az agyam, ezzel nyilván nem vagyok egyedül, mint ahogy azzal sem, hogy a szociális érintkezés és az emberi kommunikáció elmaradásával, egyáltalán a humánum bármiféle, mégoly szerény tapasztalatának eltűntével bizonyos addikcióim felerősödtek, nem, éppenséggel nem a vedelés, színjózan vagyok, ellenben rendkívül sokat sakkozom, persze, a sakk népszerű játék (sport? művészet?), de azt talán mégsem mondhatják el magukról sokan, hogy tartósan és, félő, végérvényesen átköltöztek volna a sakktáblára, a purgatóriumnak ebbe a különös négyzetrácsába, amely a figurák szimbolikáján keresztül egyszerre idézi meg a feudális tébolyt, letisztult formatervezésével pedig a futurizmus pompás ideálját, nem, azt hiszem, senki nem sakkozik annyit ezen a bolygón, mint én, jómagam ugyanis a korábbi napi négy-öt óra helyett ma már napi húsz-huszonkét órát is eltöltök ezzel a játékkal, hogy kutassam az újabb variációkat, vadásszak az ellenfelek hibáira, és feljebb kapaszkodjak a világranglistán.

A járvány kezdetekor a szerverem szerint jobb voltam a játékosok 98.9%-ánál, ami remek eredményt sejtet, de valójában a sakkozók nagy száma miatt ez alapján valahol a tizenegymilliomodik helyen szerénykedem a világlistán, ami már korántsem figyelemreméltó eredmény, főleg olyasvalakitől, akinek, szintén a szerver emlékeztetője szerint (csodálatosak ezek az adatbázisok, felfoghatatlan, ahogy életünk egésze elfér egy hangyányi hordozón) már közel kétszázezer partija van, három-három perces villámjátszmák csupán, de akkor is, ez összeadva nem csekélység, ennyi idő alatt elmélyedhettem volna az arámi nyelv rejtelmeiben, kívülről megtanulhattam volna a Mahábháratát, kényelmesen körbesétálhattam volna a Földet, esetleg szerezhettem volna néhány barátot, merthogy barátaim nincsenek, magányban és elszigeteltségben élek, ami nem bánt, vagy legalábbis nem zavar, mármint a játékban nyilván nem zavar, ahhoz kifejezetten jól jön.

Sakktudásom – mint világranglistán elfoglalt helyemből is látszik – szerény, amatőrként persze elfogadható, de semmi több, és néha magam sem értem, hogy annak a felfoghatatlan energiának és időnek, amit a játékba öltem, legalább egy részét miért nem fordítottam inkább az elmélet alaposabb elsajátítására, vehettem volna néhány szakkönyvet, ész nélkül bemagolok néhány megnyitást, már akkor előrébb lehetnék.

A karanténnal aztán beköszöntött a csoda, játékom váratlanul javulásnak indult, az erősebb ellenfelek ellen is egyre magabiztosabbá váltam, fokozatosan növeltem a pontjaimat, ráadásul ahogy a technikám csiszolódott, úgy váltam egyre gyorsabbá, olykor tíz-tizenöt másodpercre volt pusztán szükségem egy partihoz, akár egy, mint utóbb az analízis megállapította, gyakorlatilag hibátlan kis miniatűr megalkotásához, hamarosan már nemzetközi mesterek, sőt nagymesterek is félni kezdték a nevem (DirtyBoy69, immár, igen, ezt büszkén vállalom, húsz éve ezen a néven játszom), mígnem egyszer csak különös üzenet landolt a postafiókomban:

„Tomorrow, 18.00 CEST. 20 games of 3 min blitz. See you there - Nyarlathotep.”

Mi a rosseb, gondoltam, ki ez a Nyarlathotep, megnéztem a ranglistán, 3500 pont, első hely, biztos azért nem tűnt fel, mert hetek óta nem ellenőriztem a listát, pedig ki van mögötte 3480 ponttal, kicsoda? Hát persze, hogy DirtyBoy69, te jóságos, hogy micsoda utat tettem meg, és ehhez csak egy kis bezárkózás kellett, egyfajta, beszűkülés, de hát mi értelme földi tartózkodásunknak, ha nem élhetjük ki a szenvedélyeinket? Nyarlathotep, jövök! Rákerestem, ki lehet vajon, netán Magnus Carlsen, a világbajnok, feljött ő is a szerverre lötyögni egy kicsit, esetleg valamelyik feltörekvő csodagyerek, ma már az indiaiak meg a ferdeszeműek nyolc-, kilencévesen ott tartanak, hogy bolondot csinálnának a régi idők bajnokaiból, rákerestem tehát, de nem tudtam megfejteni, csak furcsa, bizarr, ciklopikus látomások jelentek meg a monitoromon, különös tornyok, megmagyarázhatatlan geometriájú erődök, sárga köpenyt viselő csontvázak, mindennek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, nekem aztán édesmindegy, ki ez a Nyarlathotep, húsz parti, most már semmi sem állíthat meg.

– Megint Szvesnyikov – mormolom magam elé.

Ez a nyolcadik játszma, én vagyok világos. Az eredmény 0-7. Tehetetlen vagyok és borzasztóan frusztrált. Az első vereség után még nem voltam ideges, megcsúszott az egerem, véletlenül ütésbe raktam a bástyám, van ilyen, a másodikban egyenlő állásban felőröltek, megesik, a harmadikban Nyarlathotep ellenállhatatlan volt, nagy-nagy zűrzavarban megmenekült a királyával, miközben a saját vezérszárnya feltartóztathatatlannak bizonyult, a negyedikben összezavarodtam a megnyitásban, az ötödiket és a hatodikat hagyjuk is, a hetediket úgyszintén, kezdett nagyon-nagyon elegem lenni, hát talán mégis jobb lett volna az a séta a világunk körül, jobb lett volna egy másik hobbi, megtanulni arámiul, dehogy, megtanulni a hieroglifákat, tényleg, ez a név, Nyarlathotep, mégiscsak olyan egyiptomi hangzása van, mi lehet ez?

Utálok a Szvesnyikov változat ellen játszani, régen szerettem, de most utálom, sehogysem találom rajta a fogást, agyon van elemezve, mégis zavaros és áttekinthetetlen, utálom ezt a rendszert, de nemcsak ezt, tulajdonképpen egyetlen megnyitást sem szeretek, sakkozni is rühellek, mégis, ki lehet ez a Nyarlathotep?

„Who are you?” – kérdezem a csevegőablakban, miután feladom a hetedik partit. Nincs értelme továbbjátszani. Nem várom meg a választ, ezt is begépelem: „I don’t want to play with you anymore.”

Felkapom a laptopom, a nyitott ablakhoz lépek, és kihajítom, ám ebben a pillanatban kimerevedik az idő, és ahogy száll lefelé a gép, a monitoron még megpillanthatom Nyarlathotep válaszát, fájdalmas, kíméletlen, mégis kétségbevonhatatlan és tisztítótűzként villódzó válaszát, amely teljes egyértelműséggel tesz pontot sakkozói pályafutásom végére, egyúttal azt is értésemre adja, hogy a járvány is elmúlt, és hogy az emberiség élni fog, máshogyan talán, de élni fog, kivéve azt a békésen sétálgató szerencsétlent, akit most vág agyon az Intelem odalent az utcán, másutt azonban győzedelmeskedik az élet, és már azt is tudom, hogy nekem is újabb, minden eddiginél fontosabb feladatot rendelt a sors.