Az ünnep öröme és a jövő gondja

Gáspár Ágnes és TündeA szerző felvételeEnnek ellenére a szlovákiai magyar értelmiséget nem érdekli az a szellemi és társadalmi közeg, amelyből testében, esetleg lelkében és tudásában is vétetett. Ha van szociológiai módon meghatározható ilyen rétege a szlovákiai magyarságnak, akkor az mostanság csak önmagával és saját politikai reflexióival törődik. Emiatt a Nagytárkánytól Somorjáig érő Bíborpiros szép rózsa országos népzenei vetélkedő döntőjén Dunaszerdahelyen a valamilyen módon érdekelteken és érintetteken kívül alig láttam újságírót, írót, költőt, néptáncost, néprajzost. Sem rádiósokat, sem tévéseket nem vonzott kultúránk egyik legszebb ünnepe. A politika természetes viselkedési módjához tartozik a jelenlét, érdeke fűződik hozzá, s ez így van jól, mert ha egy népzenei gálán képviselteti magát, önérdekében jár el – elvégre választóit tiszteli meg. Viszont, akik számára mindennapi kenyeret ad a közírás, a közgondolkodás és hosszú távon valamilyen módon a magyar kultúrához kötődnek, kevesen voltak jelen. A találkozások pillanataiért kellett volna Dunaszerdahelyre mindenkinek eljönnie. Az arcokba nézve, a szemek mélyét kutatva még mindig meglátható a legteljesebb lényeg: a ragaszkodás a zenei anyanyelvhez.

Nemzedékek találkozója

Többfázisos értékeléseinek egyikében mondta a következőket Ág Tibor népzenekutató:

– Ennek a vetélkedőnek a résztvevőit az egymás iránti szeretet és a hagyomány szeretete köti össze. Aki itt volt és énekelt, az már győztes. Tíz évvel ezelőtt összejött egy csoport, hogy népdalokat gyűjtsön. Azokat ki is adtuk, és azok között volt ez a Bíborpiros szép rózsa… kezdetű vallásos ének. Régebben az volt a törekvés, hogy csak világi témájú népdalokat énekeljünk. Amikor 1968-ban Gyurcsó István költővel kitaláltuk a Tavaszi szél vizet áraszt… népzenei vetélkedőt, két nagyon távoli magyar etnikum – a moldvai csángók és a miénk – sorsát fejezte ki a népdal. Arra utalt, hogy a népdalhagyomány terjedjen, mint az áradás. A Bíborpiros szép rózsa kezdő sorának választását az élő szájhagyomány motiválta. Manapság már csak a vallásos népdalok, népénekek hagyományozódnak úgy, mint valamikor a népdalok. Nagymamáról unokákra. A falu már elhagyta a közös éneklést, ami egyedül a templomokon belül és a vallásos alkalmakkor zajlik még, pedig a közös éneklés olyan szép dolog, ami nélkül nincs megtartás, éltetés. Amit most hallottunk, az arról tanúskodik, hogy az idősek átadják a fiataloknak, amit tudnak. Olyan szép egyöntetűvé formált népdalcsokrokat hallottunk, amelyek reményekre jogosítanak fel bennünket.

A Bíborpiros szép rózsa népzenei vetélkedő hagyományosan a nemzedékek találkozója. Ez a tény is a figyelem homlokterébe emelte a népdalkincset még a maga természetes állapotában birtokló öregek és a fiatalok kapcsolatát, az átadható értékek kérdését. A gyermekek mezőnyének versenyét zsűrizte Vakler Anna, a Vass Lajos Népzenei Szövetség titkára:

– Találjon ez a két korosztály utat egymáshoz. A gyerekeket arra biztattam, hogy keressék meg az időseket, és tőlük tanuljanak. Elsősorban tőlük, s csak aztán a régi felvételekről. Azt az élményt, amikor valaki az édesanyjától vagy a nagymamájától hallott dalokat tanulja meg s veszi át, annak minden belülről, a lélekből fakadó szépségével együtt, semmi sem pótolhatja. Minden gyermeket, minden pedagógust arra szeretnék kérni, hogy menjenek el az öregekhez, s tőlük tanulják meg a szülőföld népdalait.

Ha nem volna,

nagyon hiányozna

A hagyományőrzés és a hagyományápolás kérdésköre sok szempontból felmerült a népzenei vetélkedő kapcsán. Alapvető kérdésfelvetések egyike: Hol van a határ, és meghúzható-e a határ az autentikus népdaléneklési mód és a színpadi előadásmód között. Ennek kapcsán Móser Zoltán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója, fotóművész a következőket mondta:

– Annak idején, mint bölcsészt, nagyon érdekelt a bartóki és kodályi modellek titka. Mit lehet a paraszti kultúra értékeiből a modern zeneművészetben létrehozni? Mi az hogy „tiszta forrás”? Több írásban is foglalkoztam azzal, hogy mi a népdal. Végül Jánossy István költőnek egy sorára akadtam, amelyben úgy írta, hogy a „dal a lélek egysége önmagával”. Lényegében, ami hagyomány, ami népdal az nem más, mint az, ami ha nem volna, nagyon hiányozna. Bartók írta egyik levelében: most az egyszer adjunk hálát az Istennek, hogy Ázsia szélén élünk. Mert ha átmegyünk a Lajtán, akkor mindabból, ami népdal, már nem értenek semmit, mert ötszáz éve mindent elfelejtettek. Amit a népdal nálunk megőrzött, azt a középkorban tudták mondjuk Németalföldön. Elég megnézni Breughel Gyermekjátékok című képét, s ami ott látható, azt a mi népi gyermekjátékaink és népdalaink élő hagyományként megőrizték. Az általam hallott gyerekek három nagy csoportba sorolhatók. Az egyikbe azok tartoznak, akiknek szerencséjük van, s a nagymama vagy valamely rokon ellátja őket szebbnél szebb népdalokkal. Ez akár ezer évre is visszavezethető kapcsolat. A másik csoportba tartozók különböző népdalfelvételeket hallgatnak, s azokról tanulják meg a népdalokat. Ennek az is lehet a következménye, hogy zavar támad, s palócként erdélyi népdalokat énekelnek, vagy palóc népdalokat próbálnak olyan tájnyelvi kiejtéssel előadni, amit soha nem tanulhatnak meg, mert abba a nyelvjárásba bele kell születni. Harmadszorra pedig éneklik a népdalfeldolgozásokat, köztük a legismertebbeket, még Bartók vagy Kodály gyűjtéséből. Ez utóbbihoz nagyon sokat kell tudni a pedagógus részéről, de sokat kell tanulnia az énekesnek is. Mindenképpen szükség lenne azokra, akik Ág Tibor követőiként szigorú tudással felkészítenék ezeket a gyerekeket és felnőtteket. Sajnos, hallom, hogy nincsenek. Ha mégis, akkor kevesen. Szükség van azokra, akik képesek a választás felelősségét vállalni.

A verseny mezőnyének minőségét hallva Ág Tibor most is tapintattal szólt:

– A Tavaszi szél sorozata után most a Bíborpiros szép rózsa képviseli az új hagyományt. Akkor is, most is alkalmunk nyílott, hogy beszélgessünk a népdalról, arról milyen csodálatos jelenség ez. Tényleg mondhatjuk azt, hogy sikerült megértetni a résztvevőkkel, hogy mi a különbség a városi népdal és ahogyan azt Bartók nevezte, a parasztdal között. Mindazok előtt, a szólisták, csoportok előtt, akik ezt a műfajt művelik, mélyen meg kell hajolnunk.

Aki szereti a népzenét,

az a legjobbaktól tanulhat

Vakler Anna magyarországi vendégszakemberként is a tisztelet és a csodálat szavait mondta ki:

— Hallottunk olyan gyerekeket, akik talán éppen most kezdik tanulni a gyermekjátékok dalait, most gyűjtögetik a szavakat és a dallamokat édesanyjuktól vagy pedagógusaiktól. Voltak, akik életkoruknál fogva most keresik önmagukat, s ebben van segítségükre a népdal tiszta érzelmeket kifejező világa. Az ifjúsági kategóriában hallhattunk olyan kiforrott énekesegyéniségeket, akik méltó utódaik lesznek az idősebbeknek. Nem esett szó arról, hogy van mit tanulni a fiataloknak, egyrészt a még mindig élő népdalokat az idősebbektől, másrészt a szép számban megjelentetett kiadványokból, hangfelvételekből. Ismert a gond, hiszen a hagyományban a hangszeres muzsikálás már nem él, nem lehet megtanulni mintegy apáról fiúra átadva, de ott vannak a zeneiskolák, az értő pedagógusok, az autentikus hangfelvételek, a nyári népzenei táborok. Aki akar és szereti a népzenét, az a legjobbaktól tanulhat.

Színpadi elemek

Vannak szakemberek, akik szerint a versenyjelleg sok szép lelki tartalomtól megfosztja a szólóénekesek és a csoportok szereplését. Az az éneklőcsoport, amelynek tagjai láthatóan feszültséggel telve énekelnek, önmaguk számára sem tudják elhitetni, hogy népdalaik a sajátjaik. Most is folyik a vita az autentikus népdaléneklési mód azonnali megváltozásáról, ha az énekes színpadra lép. Tagadhatatlan, hogy olyan énekesek, mint Berec András vagy Sebestyén Márta, Szvorák Katalin vagy Mackó Mária, Écsi Gyöngyi vagy Agócs Gergely minden tanult autentikusságuk ellenére is a színpadi éneklés műfaját művelik. Márpedig ennek megvannak azok a sajátosságai, amelyeket számos esetben Dunaszerdahelyen is alkalmunk volt látni az ifjúsági szólóénekesek – Bognár Mónika, Gáspár Ágnes és Tünde, Gulyás Anna – esetében.

Néhány példát kiemelve, nem téve különbséget a díjazottak között: A Kisgéresi Gyermek Énekcsoport lélekből fakadó tisztasága szívszorítóan szép pillanatokkal ajándékozta meg a hallgatókat. Ugyanakkor hiányzott belőlük a felszabadult játékosság, mert bármennyire is gyermeki módon énekeltek, mindvégig a teljesítmény volt a cél. Megtörtént a másik csoda is, amikor a Nagy Ildikó vezette péderi Csitri Leánykórus színpadi látványként szűziesen fehér ruhákban, lélekig hatoló énekükkel megjelent a színpadon. Nemcsak énektudásuk, nemcsak a felkészítő pedagógus átadott lelkisége, hanem a tanult népdalok pontos színpadias eszköztárral történő előadása is lenyűgöző volt. Nem kevésbé az a néhány perc, amikor a gyermek Pusko Márton tornaljai hegedűst mögéje állva nemcsak kísérte, de kifejezetten óvta, szerette a több mint hetvenéves Mag Albert Péter hidegkúti szólóhegedűs. A fesztivál legszebb pillanatait élhette át az, aki őket látta és hallotta. Ez csak akkor, és csak ott születhetett meg. Önmagában mindkét szólista máskor fényévnyi távolságra játssza a megtanultakat, hiszen Márton zeneiskolában szerzi a tudását, Péter bácsiban pedig csak úgy lesz a zene, mégis színpadi pillanat született. Zenei értelemben ilyen teljesítményt csiholt ki magából a népes citeraeggyüttesek mezőnyében díjat nyert nyárasdi Sarló citerazenekar is. Teljesítményük értékét a hangszertudás és a népzene lelkiségének a megragadása adta. A városban felnövekvő fiatalok népzenei ihletettségének lehetséges autentikusságát bizonyította a dunaszerdahelyi Gyeplős zenekar is. Az ő muzsikálásuk is tartalmaz olyan színpadi elemet, ami a hagyományos értelemben vett parasztzenekaroknál más felállásban jelent meg. A szólóénekes ebben az esetben igencsak színesíti az általában kötött táncrendeket muzsikáló banda teljesítményét. Még az olyan énekes is, mint amilyen a koloni Süttő Mónika, akinek a népdal az anyatejjel került az ereibe, megérzi hogy nyert vagy vesztett a közönségnél. Gyönyörű népi siratóéneket mondott, valamennyiünk ámulatára, de a gálaműsor dramaturgiájába való ügyetlen beillesztés sokat elvett a produkció értékéből. Márpedig Süttő Mónika ebben az értelemben igencsak érzékeny, ősei és saját tudására büszke előadó. Mindig követi: hogy amit énekel, az a közönséget magával ragadja-e a közönséget.

Meggyőződésem szerint, éppen a díjazottak közül véletlenszerűen kiemelt szólisták és csoportok bizonyítják a sokak által vitatott állításomat. Eszerint az autentikusság megmaradhat ugyan, de amint színpadra kerül az az éneklési stílus, amelyet mondjuk Süttő Mónika és a koloni Gyöngykoszorú oly csodálatos természetességgel képvisel, másképpen történnek meg a dolgok, mint mondjuk abban a közösségben, ahol a halottat még mindig elsiratják, vagy ahol a menyasszonyt pontos zenei dramaturgiát mutató népdalokkal kísérik el a templomba. A lényeg mindenképpen az autentikusságon van és lesz. Legyen szó veleszületett népdalokról vagy zeneiskolában tanult dallamokról. Csak a nézőpont változik meg.

Egy ilyen hatalmas tömeget szinte egész esztendőben mozgató rendezvénysorozatban a szükséges rosszat a versenyeztetés jelenti. Voltak már próbálkozások, hogy miként lehetséges ennek a negatív hatásait kiküszöbölni. Döntést kellene hozni: A verseny az országos gálaműsorba juttatott énekesek, hangszeres szólisták, zenekarok és éneklőcsoportok számára Dunaszerdahelyen már ne folytatódjon. Akkor majd nem a versenyláz, a vetélkedés, az izgalom uralkodik el a résztvevőkön, hanem a fesztivál ünnepélyessége, a megtartó szeretet és a népdalok lelkisége.