Az őszi csukázás varázsa

Október van, javában tart a rablóhalak horgászata. A megrögzött pontyozók továbbra is a tópartokon gubbasztanak, ám aki szereti a változatosságot, és a csukázást legalább olyan izgalmasnak tartja, mint a lusta fehérhalak űzését, ilyenkor kishal fogásával kezdi a vízparti foglalatosságot, vagy villantót, görbekanalat, rapalát szerel fel. Aki fogott valaha élőcsalival krokodilpofájút, tudja, semmihez sem hasonlítható élmény, amikor eltűnik az úszó, és elkezd szánkázni a víz alatt...

Olykor elég egy pocsolya

Bár a vajkai, bodaki ártéri vizek a bősi gát megépítése óta zárt rendszerré váltak, és a rabsicok is jókora pusztítást végeztek bennük, azért akad itt még csuka bőven, és nem múlhat el úgy az október-november, hogy néhányszor le ne ruccanjunk ide, ahol a nagyobb vizek mellett szinte jelentéktelen tavacskákban, kopolyákban, vizesgödrökben is kellemes meglepetés érheti a horgászt.

Pár éve egy tavacskán próbálkoztunk, kevés eredménnyel. Órákig bűvöltük az úszókat, ám néhány retúrcsukán kívül semmi nem jött. Elunva a dolgot, kinéztem magamnak egy legjobb jóindulattal is csak pocsolyának nevezhető vizet. Kishalat nem láttam benne, tehát vagy semmi, vagy kiéhezett csukák lehetnek benne. Évek óta nem volt akkora kapásom, mint abban a jelentéktelen teknőben. Alig toccsant az úszó a kishallal a vízre, már vágódott is le a víz alá, és őrült tempóban vitte valami, egyenesen egy bedőlt fa felé. Szerencsére a fa előtt abbahagyta a száguldást, de az úszó lent maradt. Kicsit vártam, majd bevágtam. Két és fél kilós csuka volt a tettes. Egy hét múlva körforgóval fogtam hasonlót ugyanott, majd még egyet – szalasztottam.

Ez a harmadik csuka is a bokor felé vette az irányt. Két lehetőség volt. Vagy hagyom, hogy bevigye a horgot kishalastól a gazba, ahonnan nem sok remény lesz kicibálni, vagy idő előtt akasztok, kockáztatva, hogy elszalasztom. Utóbbi mellett döntöttem. Természetesen megugrott. Újra próbálkoztam. A bodorka ismét ott illegette magát a meglepően mély vízben, amikor alig öt perc múlva egy sötét árnyék emelkedett fel a fenékről, és elakadó lélegzettel bámultam, hogyan néz farkasszemet a kishallal az öles ragadozó. Uramisten, hisz ez legalább egyméteres! Közel volt, még az uszonyai rezgését is tisztán láttam. De most már gyanús lehetett számára a dolog, mert kiszemelt áldozatára nem akart rárontani. Azóta is sokszor gondolok erre a csukára, ám hiába próbálkozom azon a helyen. Talán sikerült valakinek kifognia. Remélem, tisztességes horgász volt az illető.

Óramű pontossággal

A pontyokról köztudott, hogy vonulásukhoz, kapásaik időpontjához vonatindulást lehet igazítani. Bármily hihetetlen, ez olykor a csukákra is érvényes. Ugyancsak Bodak mellett történt. Egy hoszszabb ágvíz végében próbálkoztam, különféle helyekre, nádas elé, bokor mellé, hínár fölé dobálva a csalit. Öt óra felé alkonyodni kezdett, amikor egy víz fölé hajló nagy fa alatt, ahol bokáig ha ért a víz, egy nagy loccsanás! Nosza, repült a kishal ugyanoda, s már suhant is az úszó oldalazva, rángatózva. Megakasztottam a komát, új kishalat tűztem fel, és szóltam a társaimnak. Két cimborámmal valósággal tobzódtunk. A teljes sötétedésig legalább tucatnyi kapásunk volt, majd szinte egyik percről a másikra abbamaradt a varázslat. Több hétvégén leruccantunk ide, s alig fordult elő, hogy ne fogtunk volna néhány csukát. De mindig csak öt és hat óra között. Aztán persze leesett a tantusz: az alkonyat közeledtével a kishalak ide bandáztak ki a veszélyessé váló hinarasból.

A csuka harapósabb

Pár éve a Morva folyón pontyoztunk, amuroztunk. Meleg nyár volt, estefelé azért próba, szerencse, feltűztem egy snecit egy nyelető horogra, tudva, hogy öles süllők laknak errefelé. Az erős sodrásban alig méternyire libegett a karcsú úszó. Már jócskán alkonyodott, itt-ott harsant a víz a rablásoktól, s éppen azon kezdtem morfondírozni, hogy fel kéne rakni egy világítópálcikát az úszó bóbitájára, amikor nézek oda, úszó sehol. Csak a harmincas zsinór szalad surrogva a dobról. Kicsit vártam, majd nem túl agresszíven bevágtam. Csettenés, a zsinór lefittyed, a hal árkon bokron túl. Azanyád, káromkodom, valahol sérült lehetett a damil. Ekkora gondatlanságot!

Újra szereltem, újra dobtam, immár kivilágított úszóval, és vártam. Kisvártatva ismét eltűnt az úszó, de úgy, hogy a kis sejtelmes fényt se láttam; a hal a meredek törésnél lefelé tört a vízben. Mikor úgy gondoltam, eleget futott, megakasztottam. Néhány rúgás után sikerült felhozni a süllőt, amely a fejlámpa fényében gyanúsan zöldes színben játszott. A nemjóját, hiszen ez csuka! Se drótelőke, se kevlár a szerelésen! Mire szákba tereltem és kiemeltem a partra, el is harapta a zsinórt a kétkilós csuka. (Még mondja valaki, hogy sötétedés után a krokodilpofájúak nem esznek.) Mindenesetre azóta – igaz, lehetőség szerint a legvékonyabbat használva – drótelőke nélkül nem kísérletezem. Az ördög, avagy a csuka nem alszik. Csak villantózáshoz nem használok soha kevlárt vagy drótot, valahogy nem illik hozzá. Eddig szerencsém volt...