Az igazmondás határai

Képzeljék csak el: mostantól mindenki fejébe belelátnak, tudják, mit gondol az illető önökről, miközben hangosan teljesen mást mond. 
Az emberek közötti kommunikáció a kétszínűségen alapul. Egyszerűen „nem illik” a másik szemébe mondani az igazat. A negatív kritikát szépen be kell csomagolni, sértődés ne essék, mert hát kinek jó az? Az érintett háta mögött viszont már bátran lehet bírálni, sőt becsmérelni is. Az élet egy nagy színjáték. És ez már 1666-ban is így volt, amikor a Mizantrópot bemutatták Párizsban. Moliére ezt tartotta a legjobb művének, az akkori nézők viszont nem tudtak megemészteni ennyi őszinteséget, úgyhogy a darab megbukott. Hogy aztán száz év múlva, Diderot korában újra felfedezzék és piedesztálra emeljék. 

Ahogy ez az örök érvényű daraboknál lenni szokott, minden valamirevaló rendező álma, hogy egyszer színpadra állítsa. Czajlik József most érkezett el a Mizantróphoz. A kassai Thália Színházban minimalista díszlettel, visszafogott jelmezekkel, Petri György szellemes és gördülékeny fordításában mutatták be a darabot az őszinteséget nem tűrő, kétszínű közeg és egy igazmondó egyén harcáról, amelyben végül a közeg győz.  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"216632","attributes":{"alt":"","author":"fotó: Tóth Emese","class":"media-image","height":"335","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]Álljunk is meg Fodor Viola díszleténél. Mi ez? Gumiszoba? Boncterem? Vagy mindkettő egyszerre? A fehér szín dominál, stilizált csempefalként fedi le az egész teret, középen egy téglalap alakú bejárattal, amelynek magassága pont nem elég ahhoz, hogy a színészek simán besétáljanak a játéktérbe. Az apró, mégis zavaró akadályt leküzdendő be kell bújniuk, térdüket hajlítva, fejüket leszegve vagy viccesre stilizálva a bejövetelt – ez már önmagában lehetőséget nyújt a karakterformálásra. Kellékekként a legegyszerűbb székek játszanak, ezek elrendezése, a leülés különböző módjai is sokat elmondanak a szereplőkről. 

Alceste, a főhős (Petrik Szilárd) az első jelenetben egyedül üldögél a színen, és szétesik alatta a szék. Egyszerű, de hatásos szimbólum. Aztán megjelenik legjobb barátja, Philinte (Ollé Erik), és elkezdődik a vita az igazmondás határairól. A társaság valamennyi tagja amondó, hogy lelki sérülések nélkül lehetetlen az igazságot egymás képébe vágni. A főhős magára marad, és menthetetlenül sodródik az egyetlen lehetséges megoldás, a világból való kivonulás felé. 

Czajlik József remek arányérzékkel, a rá jellemző apró meghökkentésekkel gombolyítja a történetet, úgy, hogy a Mizantróppal először találkozó néző is jól szórakozzon, a „beavatottak” pedig a nüanszokban, a szokatlan megoldásokban gyönyörködhessenek. Úgy sejtem, a kassai premierközönség 60–70 százaléka nem ismerte a darabot. Ezért (is) volt számomra kivételes élmény a színpadon zajló események mellett fél szemmel a nézői reakciókat is figyelni. A cinikus hangon megfogalmazott nagy igazságok, a béklyókat nem tűrő őszinteség és a folyamatos képmutatás ütköztetése, a fordító zsenialitását bizonyító finom versnyelvi humor mindig célba talált. És azmég hagyján, hogy a terem egy emberként nevetett fel a megfelelő helyeken, de többször előfordult az is, hogy egyegy ember szólóban kacagott fel a nézőtéren egy mondaton, amely, úgy tűnik, nála éppen telibe talált. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"216633","attributes":{"alt":"","author":"fotó: Tóth Emese","class":"media-image","height":"313","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]Petrik Szilárd pályafutása egyik legjobb alakítását nyújtja. Lelkes érvelésből a legindokoltabb pillanatokban vált karikírozó gesztusokba, vagy éppen agresszív dühkitörésekbe. Olyan természetes lazasággal mondja a verses szöveget, hogy egy idő után evidenciának tekintjük a szavait, szimpatizálunk vele, szurkolunk neki. De érzékeltetni tudja a kétségeit is, azt, hogy ebben a közegben ő sem képes a végletekig következetes maradni, hogy a szerelem elvakítja, és hogy ilyenkor az önkritika az egyedüli lehetséges kiút. Jó partner ebben Varga Szilvia a körülrajongott Celimene szerepében, és Ollé Erik, aki egyszerre csodálja és félti igazmondó barátját. A tenyérbemászó, dilettáns költőt alakító Benkő Géza és a becsületsértési per tárgyát képező borzalmas szonett magyarítója, Csehy Zoltán közösen éri el, hogy a hasunkat fogjuk a nevetéstől. A facér Arsinoe részletgazdag karakter lett Szabadi Emőke jóvoltából. Külön említést érdemel Nádasdi Péter és Madarász Máté rapbetéte, amely nagy sikerre számíthat a középiskolás bérletesek körében. 

A kassai Mizantróp jól felépített, nívós előadás. Remélhetőleg sokan lesznek kíváncsiak rá, és nem csak tízszer, tizenkétszer kerül majd színre. 

Még több kép itt: ;

A legutóbb a kassai Thália Színház január 21-én bemutattott előadását fotóztam. Ez lett az eddigi kedvencem, azért is osztom meg a fotóimat. Mizantróp emesésen, kicsit minimálban.

Közzétette: Tóth_Emese Photography – 2016. január 22.