Az év francia komédiája majdnem bizarr viccet csinál a magas kultúrából

Egy törékeny fiatal nő szeretne bejutni egy épületbe. Láthatóan siet: biciklivel érkezett, rengeteg a dolga, nincs ideje vitatkozni. A portán azonban kiderül, hogy otthon felejtette a belépőkártyáját. A portás hajthatatlan: ha nincs kártya, nincs belépés. Ismerős helyzet?

Csakhogy ezen a belépésen most meglehetősen sok múlik. Egy színház portáján vagyunk, a premier pedig néhány órán belül kezdődik, miközben még számtalan feladat vár megoldásra. A fiatal nő Nina (Pauline Clément), eredetileg színésznő, ez az első rendezői próbálkozása: Shakespeare Macbethjét állítja színpadra.

Vágás. Nina biciklijét tolva, lélekszakadva rohan végig a színház folyosóin. A kerékpár elején bevásárlókosár, hátul gyerekülés – a háttérben a történelmi épület belsőjének díszletei. Nem akármilyen helyszínen járunk: 

a XIV. Lajos király rendelete alapján alapított, Franciaország legrégebbi művészeti intézményében, a legendás párizsi Comédie-Française falai között.

Nina ekkor még mit sem sejt arról, amit mi, nézők, már gyanítunk: a következő órákban minden megtörténik, aminek egy premier napján nem lenne szabad megtörténnie. A Lady Macbethet alakító színésznő egy forgatásról tartana vissza Párizsba, de egy dugóban vesztegel az ország másik végén. A világosító az utolsó pillanatban veszi észre, hogy a fények groteszk árnyékokat rajzolnak a díszletre. A sminkes ugyanott rekedt, ahol a főszereplő. A problémák pedig egymást követik olyan sebességgel, hogy a film fokozatosan backstage-vígjátékból szinte katasztrófakomédiává alakul.

A tét ráadásul egyre nő. Ha a bemutató elmaradna, nemcsak jelentős anyagi veszteség érné a színházat, hanem az intézmény presztízse is csorbát szenvedne. A hírek szerint még a kulturális miniszter is tiszteletét készül tenni az előadáson.

És mintha mindez nem lenne elég, a színházi világ egyik legismertebb babonája is ott lebeg a levegőben. A szakmában régóta tartja magát a hiedelem, hogy a premier előtt nem szabad kimondani a Macbeth címét, mert balszerencsét hoz. A látottak alapján nehéz eldönteni, hogy a szereplők valóban elátkozott darabot próbálnak-e színpadra állítani, vagy egyszerűen csak egy olyan produkciót, amelynek minden résztvevője rosszkor van rossz helyen. A film szellemesen lebegteti ezt a kérdést, miközben egyre nagyobb tempóval sodorja hőseit az abszurd felé. 

Bertrand Usclat and Martin Darondeau rendezőpáros első filmjének legnagyobb erénye, hogy az egyik legnagyobb színházi szentélyt – Molière színházát – nem áhítattal szemléli, hanem munkahelyként mutatja meg, ahol ugyanúgy elromlanak a dolgok, elkésnek az emberek és félresikerülnek a döntések, mint bárhol máshol. 

Nem a színházat vagy Shakespeare-t gúnyolja ki, hanem azt a hajlamunkat, hogy a művészetet hajlamosak vagyunk elemelni a hétköznapi valóságtól.

A rendezés legnagyobb trükkje, hogy a magas kultúra patinás világát folyamatosan visszarántja a hétköznapok szintjére. Shakespeare, művészi küldetéstudat és évszázados intézményi hagyományok ide vagy oda, a bemutató sorsa végső soron ugyanazokon a banális tényezőkön múlik, mint egy rosszul szervezett családi ünnepségé: ki hol van, mikor ér oda, és sikerül-e időben megoldani a váratlan problémákat.

Bertrand Usclat és Martin Darondeau eredetileg rövid komikus etűdük szerzőiként váltak ismertté, és ez a háttér erősen érződik a filmen is. A Comédie-Française-zel való együttműködésük a koronavírus-járvány idején kezdődött, amikor az intézmény – felismerve, hogy az online közvetített előadások iránt jelentős érdeklődés mutatkozik – nyitni kezdett a digitális platformok felé és elindította YouTube-csatornáját. Az eredetileg közösségi médiára szánt rövid jelenetekből azonban végül valami jóval ambiciózusabb született: egy egész estés vígjáték, amely egyszerre backstage-komédia, intézményportré és szeretetteljes önirónia a francia kultúra egyik legszentebb intézménye felé. Az év elején elsősorban francia fesztiválokon mutatták be, ahol több díjat is begyűjtött, hozzánk pedig a Crème de la Crème – Francia Filmnapok nyitófilmjeként érkezett.

A film egyik legnagyobb erénye a karakterek kidolgozottsága, akik első pillantásra jól ismert színházi típusoknak tűnnek, mégis meglepően frissek és elevenek, és akiket nem mellesleg a Comédie-Française társulatának tagjai alakítják. Vagyis olyan színészek, akik ezt a világot belülről ismerik. Van itt a címszerepet játszó hiú sztár, az örökké szorongó fiatal tehetség, egy egykori díva, aki fölött eljárt az idő, de továbbra is úgy viselkedik, mintha még mindig a hatvanas-hetvenes évek szabad szellemiségének ikonja lenne. Ezek a karakterek mégsem válnak karikatúrává. A film szeretettel rajzolja meg őket, miközben gyengeségeiket sem hallgatja el.

A legnagyobb meglepetés azonban talán az, hogy a humor mögött végig ott lappang valamiféle fenyegetettség. 

A cselekmény fokozatosan halmozza a katasztrófahelyzeteket, és egy idő után a néző már nemcsak nevet, hanem aggódik is. Díszletelemek zuhannak le, meghibásodnak a színpadi szerkezetek, egy rosszkor működésbe lépő mechanizmus a magasba emeli azt a széket, melyre valaki figyelmetlenül odaültette a rendező gyermekét is. A film azonban minden alkalommal az utolsó pillanatban talál valamilyen abszurd, mégis működő megoldást. Éppen ettől válik különlegessé a hangvétele: folyamatosan kacérkodik az abszurddal, de soha nem válik cinikussá.

Ez különbözteti meg az olyan kortárs szatíráktól, mint Ruben Östlund munkái.

Míg Östlund rendszerint azért épít fel kínos helyzeteket, hogy leleplezze a kulturális vagy társadalmi elit önáltatását, Usclat és Darondeau inkább emberi esendőséget látnak ugyanebben a közegben. Nem lerombolni akarják a magas kultúra tekintélyét, hanem megmutatni, hogy annak fennmaradása valójában ugyanolyan improvizációkon, véletleneken és szerencsés félreértéseken múlik, mint bármi másé.

A film csúcspontján felbukkanó Molière deus ex machinaként érkezik. Molière felbukkanása persze aligha meglepő egy olyan intézményben, amelynek identitása szorosan összefonódik a nevével. A francia dráma nagy alakja ráadásul képzeletbeli párbajt vív Shakespeare-rel is: elvégre hogyan fordulhat elő, hogy a Comédie-Française színpadán éppen legnagyobb riválisának darabja kerül reflektorfénybe?

A mindössze 75 perces játékidő szintén tudatos döntésnek hat. Egy olyan korszakban, amikor a filmek gyakran összekeverik a terjedelmet a jelentőséggel, ez a komédia szinte demonstratívan tömör. Nincs benne egyetlen fölösleges jelenet sem, a poénok pontos ritmusban érkeznek, és az alkotók pontosan akkor fejezik be a történetet, amikor a néző még szívesen maradna egy kicsit ebben a világban.

A végeredmény ritka egyensúlyt teremt: egyszerre nevet a magas kultúrán és vall szerelmet neki. Olyan film, amely a Comédie-Française patinás falai között játszódik, mégis azt bizonyítja, hogy a művészet fennkölt mítoszai mögött ugyanaz a káosz, esetlegesség és emberi gyarlóság dolgozik, mint bárhol máshol.